– napi beszámolók, hangulatjelentések, koncertek –
Klasszikusok, kortársak, és megszokás
.dEkA.
Borús reggelre ébredtünk, s bár vasárnap volt, mégsem szenteltük azt meg pihenéssel. A dráMA ötödik napján is dolgoztunk, mint bármelyik másik napon.
Délben a kortárs politikai színházról tartott előadást az érdeklődőknek Lőkös Ildikó budapesti dramaturg, az SZDH társelnöke. Érdekes előadás volt, szóba került sok érdekes rendező és produkció. A végén már-már vitává nőtt a résztvevők közötti beszélgetés az Erdélyben éppen műsoron lévő politikai színházi előadásokról és rendezőikről.
Délután 17 órától Henry Sugar barátjának, azaz Puskás Győzőnek az egyéni műsorát tekinthették meg az érdeklődők a stúdióteremben. Közben én Patkó Éva rendezőnek segédkeztem az esti előadás előkészítésében.
19 órakor meg is kezdődött a Kenyérrel a zsebben című előadás, utána szokáshoz híven megbeszéltük a látottakat. A kulisszákból személy szerint sokat nem láttam, inkább csak hallottam. A szöveg érdekesnek hangzott, a közönségnek is tetszett a nevetések alapján ítélve. A színészi játékot azonban nem tudtam megítélni, az látni kellett volna. Mindenesetre, ha nem is volt ez a vasárnap a pihenés és feltöltődés napja számomra, legalább részese lehettem a „csoda” megteremtésének.
.ursula.
Klasszikusok, kortársak, és megszokás
A szombati nap színházi része délben kezdődött, Nagy András szakmai előadásával, melynek témája: A magyar dráma fejlődése a klasszikustól a kortársig. Ennek keretében három nagy klasszikust emelt ki, melyek a Bánk bán, Az ember tragédiája és a Csongor és Tünde. Teljes mértékben egy szemináriumon éreztem magam, ahol az ismert művekről gyarapodott ismeretem. Ezt követően párhuzamot vont a huszadik század szerzőivel, és azzal a kortárs generációval, akinek érdeklődése nem igazán húz a történelmi témájú darabok felé, ami nem feltétlenül probléma. Változnak az idők, és ez nyomon követhető az irodalmi termésen is és az előadások sokszínűségén egyaránt. A közel másfél órás fejtágítást a program szerint egy öt és fél órás szünet követte, melyet személy szerint ki tudtam használni az előző napi előadás élményeinek megfogalmazására.
Este hét óra után igen nagy létszámú közönség tömörült be a Stúdióterembe, a Krízisek, avagy még egy szerelmi történet című előadásra. Ahogyan ahhoz már tavaly hozzászokhattam, most sem értettem a szöveget, ami ugyanúgy nem zavart, mert a lényeg azt hiszem így is világos volt. Egy házaspár mindennapjai elevenedtek meg, de nem az édes, hanem a keserédes, az unalmas, a jellegzetes napok. Azok, amikor még véletlenül sem érti meg egymást két ember. A feleség csak beszél, beszél, beszél, a férj pedig csitítja, egyre erőtlenebbül, míg belealszik a másik monológjába. Semmi különös nincs ebben, az egyik elhanyagoltnak érzi magát, míg a másik egyszerűen fáradt. Megszokottá vált minden, nem figyelnek egymásra. Mégis együtt maradnak, szeretetből, megszokásból, s mert úgy döntöttek együtt élik le az életüket. Nem mese az egész, hisz magunkra ismerhetünk a különböző helyzetekben, s a nyelvi korlátokat áthidalja az előadásmód, a gesztusok, arckifejezések, hanglejtés. Roberta Popa Ionescu és Călin Ionescu kettőse valószínűleg saját életéből is merített a szöveg színpadra állításakor.
Az ezt követő szakmai beszélgetésen nem okozott nagy meglepetést a szerző saját szavaival ismertetett szöveg, mivel azt hangsúlyozta, hogy ez a dráma egyrészt személyes élményekből táplálkozik, másrészt pedig nem egy szappanopera-jellegű kapcsolatot akart bemutatni, hanem azokat a hétköznapokat, mikor már nem lángol a szerelem, mikor minden apróság idegesít a másikban. Igaz, fontos a szöveg, és minden bizonnyal nem esett túlzásba a szépirodalmi költői képekkel, mivel igen gyakran nevettek fel körülöttem az emberek az előadás alatt.
Az Off-program keretében este kilenc órától a Kesh zenekar adott koncertet a Nagyszínpadon, ez azonban nem vonzott annyira, mint a pénteki Magyar Jazz Quartet, így nem is vettem részt rajta.
Ami a nap nem színházi részét érinti, az az esti borozás a Mokkában, ami ugyan jó hangulatban telt, különösebb dolgok nem történtek, így erről nem számolok be. Alapjában véve tartalmas napot zártunk.
.Theokleia.
Pár órával ezelőtt a Tomcsa Sándor Színház nagyszínpadán, bent valami szétfeszült.
A budapesti poprock zenekar is utazott. (nem folyamatos jelen időben) Tegnap még a Szekszárdi Esti Cafében zenéltek, ma már nekünk adtak koncertet.
A Kesh alig két éve alakult, és még abban az évben I. helyet ért el a ZP (Zöld Pardon) Tehetségkutatóján. Azóta két kislemezük jelent meg. A Milyen már dalukhoz klip is készült, melyet naponta láthatunk a magyar MTV-n. Ez év elején kaptak meghívást az Mr2 Akusztik műsorába, ahol saját dalaik mellett feldolgozásokat is játszottak. A YouTube szerint a legtöbbet hallgatott Kesh-felvétel a Mizu-cover, ami fél év alatt 1 000 000 kattintást kapott.
A székelyudvarhelyi közönség kíváncsi volt a hat fiatal zenéjére. Kocsis Bence szövegeit kevesen ismerték, ám az Isten Háta Mögött együttes Közkút elektromos zenéjének áthangszerelt változatát már visszatapsolták. Az első kislemezük címadó dalát, a Levegőt is el kellett énekelniük még egyszer.
Bence többször hangsúlyozta: „Nagy megtiszteltetés nekünk, hogy itt lehetünk. Reméljük, még jövünk.” A közönség tapssal válaszolt a zenekarnak.
Tegnap reggel iszonyatos torokfájással ébredtem, ráadásul valamikor hajnalban, 7 óra körül, mert dolog van a fesztiválon, és lehetőleg 10 előtt el kell küldeni az előadásokról írt szövegeket. Előbb meg persze meg kell írni.
Meglett, de mivel a szállásunk internethiánya már lefekvés előtt nyilvánvalóvá vált számomra, nem volt elég megírni, még be is kellett menni a színházba valami netfélét keresni. Pedig de jó lett volna még aludni egyet szakmai előtt.
Később szerre jelentek meg a hűlés többi jelei. Köhögés, fejfájás, szemek elfáradása, fázás, hangtorzulás, stb. Előadáson, szakmai beszélgetésen és vacsorán kettősséggel voltam jelen. Vagyis úgy a külső világ, mint a belsőm történéseire egyaránt figyelnem kellett. Rájöttem, hogy a hűlés hihetetlenül megnöveli a testtudatot. Két napja érzem a torkom minden milliméterét, a tüdőmet és a fülemmel összekötő csatornákat, azt, hogy az orrom mennyire mély tud lenni és a fejem is milyen sok árnyalatban tudja fájni magát. A De mi lett a nővel? közben is mindegyre visszatértek a gondolataim a csizmában fázó lábamhoz, pedig igazán le tudnak nyűgözni a jól megcsinált színészi váltások. Vacsora közben meg örülni kezdtem annak, hogy milyen jó meleg van a Küküllőben (a vendéglőben, nem a folyóban), ráadásul már a zene is jobb volt az addigiaknál. (Sajnos nem tartott sokat, ma délben újból lagzizenére ebédelhettünk – a menü szerint borsólevest, de Kata csak hármat talált benne).
Vacsora után már a lélegzés is nehézzé vált. Az az egyik legrosszabb dolog a hűlésben, hogy az ember fogmosás közben többször is szuszogási szünetet kell tartson. És a mentolos levegő csípi a torkát. A légzési nehézségek kellemetlenné tették az esti szakmai kocsmázást, pedig nagyon jöttek az ötletek meg az emberek, szinte annyi szakmabeli összegyűlt, mint a szakmai beszélgetéseken.
Kitaláltam, hogyan szúrok ki az egyre inkább elszemtelenedő hűlésemmel. Hazamentem gyorsan, bevettem valami gyógyszert, s ágyba bújtam azzal a gondolattal, hogy tizenegy óra alvás után biztosan jobban leszek. Nem jött össze, 8 után már nem tudtam aludni. Fél 10 körül besétáltam a színházba a legvastagabb kabátomban, és legnagyobb meglepetésemre velem szembesétált egy srác románul énekelve (Székelyudvarhelyen! Fesztiváli időszámítás szerint hajnalban!*): hei-ho, hei-ho, suntem pitici mişto. Azt hittem, lázas vagyok. A délelőtti magyar drámatörténeti előadás alatt a beszéd is kezdett elhagyni. Egyrészt a torokfájás intenzitása, másrészt a berekedés miatt, harbadrészt a hűlésre jellebző b és d betűk túlságos elszaporodása biatt. De legalább nem nekem kell majd bemutatni a mai szerzőt. :)
A mai program szellős, ahogy dEka mondta néhány órával ezelőtt. Ebéd és az esti Krízisek között nincs semmi, csak egy jó nagy írásszünet. Ennek a bejegyzésnek az első sorai után rájöttem, hogy egy meleg fűtőtest erősebb minden babonánál, mert ha úgy kívánja, képes vagyok még az asztal sarkához is ülni.
És egyúttal egy versenyt is kihirdetek. Egy meglepetés ajándék boldog tulajdonosa lehet az a kedves olvasó, aki elsőként kitalálja, melyik Kata számolta meg a borsókat ebédkor?
a.) Köllő Kata
b.) Szűcs Katalin Ágnes
c.) Demeter Kata
d.) László Kata
e.) Deák Kata
f.) Kincses Kata
g.) valamilyen más Kata
*Nagy András kijelentéséből levezetve: „fesztiváli időszámítás szerint reggel, de amúgy délben”.
.oszk.
Most léptem ki a Magyar Jazz Quartet koncertjéről, és ennek fényében hátulról kezdem a napi beszámolót. Tehát este 10-től haladunk délelőtt 11-ig. A Magyar Jazz Quartet (Szakcsi Lakatos Béla – zongora, Vasvári Pál – basszusgitár, Szende Gábor – dob, Csepregi Gyula- szaxofon), mint megtudtuk, először koncertezik Erdélyben, ezen kívül ők nyitották meg a DráMa könnyűzenei koncertsorozatát. És nem is akárhogy. Remek jazzvirtuózok ringattak egy örvénylő jazz-álomba a harmadik fesztiválnap végén. Zavaró tényezőként leginkább a helyszínt (mozi) említeném, ami ugyebár behatárolta a zene gondtalan élvezetét. Ennek ellenére néha feltűnt egy-egy bólogató fej, sajnos ennél sokkal jellemzőbb volt a „viselkedjünk” magatartás. A feszengő embereket becsukott szemmel viszont egy-kettőre el lehetett felejteni, és utazhattunk amerre akartunk, vagy kikapcsolhattunk tökéletesen és átadhattuk magunkat teljesen eme csodás négy zenész kezeibe, hangszereibe.
Ezt megelőzően a „De mi lett a nővel?” című előadás közönség-találkozóján vehetett részt a nagyérdemű, precízebben a szakma dráMAi képviselői. Csűrtük-csavartuk az előadás körülményeit, problémáit, a rendező úr lábai rángatóztak, egy pszichológus bizonyára helyesen tudta volna dekódolni, de sajnos ezt csak egy laikus szem észlelte. Szerencsére a problémák megtárgyalása után egy jó hangulatú beszélgetésbe csapott át a szakmaiság, ami pedig megerősítette azt a szervezők számára már világos tényt, hogy ezekre a beszélgetésekre szükség van. Tehát hajrá!
Az előadásról („De mi lett a nővel?”) bővebben a Fény.pont. alatt. Megnézni viszont mindenképp érdemes. Lehet unni, lehet figyelni rá, lehet hibákat találni, de ami ennél talán fontosabb, hogy akár élvezni is lehet.
Délután 5 órától a Szálinger Balázzsal való beszélgetés elmaradt, ismeretlen okok miatt. Az időt nem pocsékoltuk el, rögtönzött kupaktanács gyűlt össze, azt hogy miről tárgyaltak, sajnos nem árulhatom el.
Az esti és a délelőtti programokat a meggyes marhasült utáni szieszta kötötte össze. A harmadik nap derekán még a legszorgalmasabb fesztivál-látogatók is kidőltek (ismeretlen okok miatt).
Délelőtt dr. Ungvári Zrínyi Ildikó tartott előadást a kortárs drámaírás képzéséről, szűkebben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen belüli képzési lehetőségről. Megtudhattuk, hogy a teatrológus alapképzés valójában hogyan nyújt segítséget azoknak, akiket konkrétan a drámaírás foglalkoztat, illetve azt is, hogy a mesteris drámaírás szak mit is takar (kik, hogyan, milyen módszerekkel oktatnak), és végül megismerkedhettünk a frissen végzettek eredményeivel is (pl. Székely Csaba: Bányavirág).
Megérkeztünk a nap kezdetéhez, ami szintén improvizatív jelleggel bírt, hiszen Radnai Annamária helyett Lőkös Ildikó mutatta be a 2011-es évad legjobb drámáit (a Színházi Dramaturgok Céhe döntése alapján).
És végül a reggel: kíváncsian ébredtünk, ki hajnali 6-kor, ki 11-kor, ezt gondolom a kíváncsiság (véletlenül sem más) mértéke határozta meg.
.kkat.
Hát ez a nap sem volt egy nyári nap. Mondatot háttal nem kezdünk. Mondjuk nálunk senki nem is akart öngyilkos lenni, éppen ellenkezőleg, mindenki megpróbálta túlélni az udvarhelyi hideget. A nap tizenegy órakor kezdődött, akkorra ugyanis Sorin Crişant vártuk, aki a román dráma fejlődéséről tartott volna előadást, ha eljött volna. Nem jött. Azóta sem tudjuk, hogy a román dráma merre tart. Helyette egy rögtönzött szakmai beszélgetés zajlott a Portugálról. Eddig minden a helyén volt, kivéve a román dráma fejlődését, és a beszélgetést a Portugálról.
Minden nap a Küküllő szálló ebédlőjében eszünk. Egy előkelő hely, ahol még a pincérnő is nyakkendőt visel, és az asztalra is olyan csicsásan helyezik el az evőeszközöket, illetve a szemetesről sem lehet eldönteni, hogy az most szemetes vagy jégtartó. Ízléses, amíg bedugod a füled, ugyanis válogatni lehet a magyar mulatós zene, és a nyolcvanas évek slágereinek széles palettáján, ami elég illúzióromboló. De legalább színházi, figyeltek, hogy legyen ellenpont, ki tudja, hogy mire gondolhattak, amikor a hotel zenei szerkesztőjét megkérték, hogy állítson össze egy listát az ebédnél lejátszott dalokból.
Minden nap a Küküllő szálló ebédlőjében eszünk. Egy előkelő hely, ahol még a pincérnő is nyakkendőt visel, és az asztalra is olyan csicsásan helyezik el az evőeszközöket, illetve a szemetesről sem lehet eldönteni, hogy az most szemetes vagy jégtartó. Ízléses, amíg bedugod a füled, ugyanis válogatni lehet a magyar mulatós zene, és a nyolcvanas évek slágereinek széles palettáján, ami elég illúzióromboló. De legalább színházi, figyeltek, hogy legyen ellenpont, ki tudja, hogy mire gondolhattak, amikor a hotel zenei szerkesztőjét megkérték, hogy állítson össze egy listát az ebédnél lejátszott dalokból.
Estére nem maradt más, mint két előadás: Visszatérés hazulról, Csendélet kövér unokával. Mindkét előadás Bukarestben született, az előző a S-Baroc Társulat munkája, amíg az utóbbi az Odeon színház produkciója, ezekről amúgy valaki biztosan tájékoztat bővebben, ezért nem is vesézem.
.pitty.
Képeslap a (drá)mából
Kedves Olvasó!
Képeslap a semmiből – olvashatjuk az ismertetőben. Ha a színháztól kicsit eltávolodtunk, a kortárs még megmaradt, gondoltam, hiszen a zenekar Kovács András Ferenc „Jack Cole daloskönyve” c. kötetének néhány versét mutatja be nekünk. Ilyen előismeretekkel lépek be a koncertterembe. Kevesen vagyunk. A közönség egy része éppen most vacsorázik. Várunk.
Fél óra késéssel mégiscsak a húrok közé csapunk, illetve felhúzzuk a vitorlákat. A legénység (a zenekar tagjai) pedig a képzeletbeli hajójuk fedélzetéről üdvözölnek minket. Felütöm a fejem, ez mégis színház! A kijelölt térben jelmezbe öltözött előadók szavalnak, és fiktív világot teremtenek. De ezen nincs időm rágódni, mert azon nyomban kijelentetik: „az egyik vitorlát a költészet bontja, a másikat pedig a zene feszíti. (…) Nos, feszültséget a gatyaszárba, irány az új világ, a délibábos mesék világa! Horgonyt föl!”
És elkezdődik Jack Cole meséje, akit, mint megtudjuk, néha titkon angyalnak tegeztek. Főhősünk éppen most ébredt fel nyugtalan álmából, és arra eszmél, hogy… és a gitáros a húrok közé csap, - tehát a bluesra.
Ebbe a rémálom utáni merengésbe hívott minket a P.u.l.b. zenekar és Kovács András Ferenc. Nagy vándorlás volt. Transylvaniától Indiáig bejártuk a nagyvilágot. Hátizsákunkban volt két gitár, pár pengető, cintányér, dobverő, egy szerenád erejéig előbukkanó szájharmonika, egy költő, pár rímelő verssor, ritmust ütő kezek-lábak és az út végén jó néhány magasba emelkedő tenyér-pár.
Hajóra ültünk, másfél órára vérbeli kalandorokká lettünk, végül biciklin rodeóztunk vissza a mába, a 4. dráMába.
dráMa kortárs színházi találkozó
Székelyudvarhely
2011. október 12.
U.I.: holnap az Arca Színházzal térhetünk vissza hazulról, és kövér unokával nézhetünk csendéletet. Utazz velünk a mába!
.dEkA.
