Egy meghűlt naplója

Tegnap reggel iszonyatos torokfájással ébredtem, ráadásul valamikor hajnalban, 7 óra körül, mert dolog van a fesztiválon, és lehetőleg 10 előtt el kell küldeni az előadásokról írt szövegeket. Előbb meg persze meg kell írni. 

Meglett, de mivel a szállásunk internethiánya már lefekvés előtt nyilvánvalóvá vált számomra, nem volt elég megírni, még be is kellett menni a színházba valami netfélét keresni. Pedig de jó lett volna még aludni egyet szakmai előtt.

Később szerre jelentek meg a hűlés többi jelei. Köhögés, fejfájás, szemek elfáradása, fázás, hangtorzulás, stb. Előadáson, szakmai beszélgetésen és vacsorán kettősséggel voltam jelen. Vagyis úgy a külső világ, mint a belsőm történéseire egyaránt figyelnem kellett. Rájöttem, hogy a hűlés hihetetlenül megnöveli a testtudatot. Két napja érzem a torkom minden milliméterét, a tüdőmet és a fülemmel összekötő csatornákat, azt, hogy az orrom mennyire mély tud lenni és a fejem is milyen sok árnyalatban tudja fájni magát. A De mi lett a nővel? közben is mindegyre visszatértek a gondolataim a csizmában fázó lábamhoz, pedig igazán le tudnak nyűgözni a jól megcsinált színészi váltások. Vacsora közben meg örülni kezdtem annak, hogy milyen jó meleg van a Küküllőben (a vendéglőben, nem a folyóban), ráadásul már a zene is jobb volt az addigiaknál. (Sajnos nem tartott sokat, ma délben újból lagzizenére ebédelhettünk – a menü szerint borsólevest, de Kata csak hármat talált benne).

Vacsora után már a lélegzés is nehézzé vált. Az az egyik legrosszabb dolog a hűlésben, hogy az ember fogmosás közben többször is szuszogási szünetet kell tartson. És a mentolos levegő csípi a torkát. A légzési nehézségek kellemetlenné tették az esti szakmai kocsmázást, pedig nagyon jöttek az ötletek meg az emberek, szinte annyi szakmabeli összegyűlt, mint a szakmai beszélgetéseken.

Kitaláltam, hogyan szúrok ki az egyre inkább elszemtelenedő hűlésemmel. Hazamentem gyorsan, bevettem valami gyógyszert, s ágyba bújtam azzal a gondolattal, hogy tizenegy óra alvás után biztosan jobban leszek. Nem jött össze, 8 után már nem tudtam aludni. Fél 10 körül besétáltam a színházba a legvastagabb kabátomban, és legnagyobb meglepetésemre velem szembesétált egy srác románul énekelve (Székelyudvarhelyen! Fesztiváli időszámítás szerint hajnalban!*): hei-ho, hei-ho, suntem pitici mişto. Azt hittem, lázas vagyok. A délelőtti magyar drámatörténeti előadás alatt a beszéd is kezdett elhagyni. Egyrészt a torokfájás intenzitása, másrészt a berekedés miatt, harbadrészt a hűlésre jellebző b és d betűk túlságos elszaporodása biatt. De legalább nem nekem kell majd bemutatni a mai szerzőt. :)

A mai program szellős, ahogy dEka mondta néhány órával ezelőtt. Ebéd és az esti Krízisek között nincs semmi, csak egy jó nagy írásszünet. Ennek a bejegyzésnek az első sorai után rájöttem, hogy egy meleg fűtőtest erősebb minden babonánál, mert ha úgy kívánja, képes vagyok még az asztal sarkához is ülni.

  

És egyúttal egy versenyt is kihirdetek. Egy meglepetés ajándék boldog tulajdonosa lehet az a kedves olvasó, aki elsőként kitalálja, melyik Kata számolta meg a borsókat ebédkor?

a.) Köllő Kata

b.) Szűcs Katalin Ágnes

c.) Demeter Kata

d.) László Kata

e.) Deák Kata

f.) Kincses Kata

g.) valamilyen más Kata

*Nagy András kijelentéséből levezetve: „fesztiváli időszámítás szerint reggel, de amúgy délben”. 

.oszk.