De mi lett a nővel?

avagy három férfi egy szűk térben

Akár eképp is jellemezhetném a ma esti előadást, ha kritikus attitűddel ültem volna be a színpadon kialakított, elkerített nézőtérre, azonban elsősorban kíváncsi néző vagyok, és nagyon sokáig szeretnék az maradni, így igyekszem mellőzni a cinizmust, és nem a problémás részeket emelném ki - mely egyébként szinte minden előadásban található, ha erre vagyunk kiélezve - hanem azokat a mozzanatokat, melyek szórakoztattak és magukkal ragadtak. Elsőként, már a nézőtérre érkezvén meglep bennünket a félhomály és a vetített képek sora, melyek bár halványan látszanak - technikai hiba - a hangulatot igyekeznek megalapozni. A kísérteties hölgy, aki jobb oldalt fogad bennünket végig kohéziós erőt képez az előadás folyamán, ugyanakkor el is választja a különböző érzelmi töltöttséggel rendelkező történeteket. Talán ő az a titokzatos hölgy, aki mind a három férfi emlékeiben másképp él. Azért talán, mert a Nő mindannyiuk szemében más alakot ölt, és a történetek eljátszása során is hol hűtlen, csalfa, kalandos, hol finom, szerény, visszafogott, de valódi mivoltában nem jelenik meg. Mindig csodás, és angyali, hisz ő az eszményi, az örök nő.

Maga a darab nyolc Csehov novella mesteri dramatizálása, egybefűzése, újraalkotása, melyek a következők: A fogadás, Ellenségek, Szerencse fia, Általános műveltség, Sebészet, A diplomata, Vesztett ügy és Regény nagybőgővel. Ugyan a dráma nem új keletű - Kiss Csaba maga rendezte az ősbemutatót 1997-ben a győri Padlásszínházban-, azóta is repertoáron tartják számos színházban, nem kevés sikerrel. Tóth Árpád férfimese rendezése új színt hoz a kínálatba. Helyszínük egy vagon, összes kellékük pedig három egyforma bőrönd. Ebben a beszűkült térben elevenedik meg a három férfi képzelete, miközben utaznak az elkerülhetetlen cél felé. Az első jelenet kontakttánca megfogalmaz egyfajta kitörési szándékot, szabadulási vágyat, ami felfogható a kijelölt céltól való menekülésként is. Lényege, kitérni nem lehet, a mese elindul. „De mi lett a nővel?”- hangzik fel a kérdés ismételten, és elhangzásakor mindannyiszor új történetbe kezdenek. Minduntalan mások bőrébe bújnak, ami a rendezésnek köszönhetően teljes mértékben érthető, és jól követhetők a váltások, a karakterek megformálásában. Az anekdoták világát idézik a történetek, néhol igen kaján humorral megfűszerezve, s olykor abszurdba hajló helyzeteket boncolgatnak. Nem a nő kivolta-mivolta hangsúlyos, hanem a három férfi egymáshoz és az örök nőhöz való viszonya, anélkül hogy a valódi asszonyhoz közelebb jutnánk. Aljosa, Jura és Gyabkin óriási vehemenciával kezdi meg játékát, s közülük is Barabás Árpád emelkedik ki, aki hihetetlen sokszínűséggel formálja meg Aljosát, s számos történetének hősét. A fiatal szerelmestől az idős emberig mindenkit hitelesen és emberien szólaltat meg. Nem a külsőségekben mutatkozik meg a metamorfózis, hanem belülről fakad. Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, de aki látta az előadást, bizonyára egyetért velem, és nem tart elfogultnak. Nem pusztán játékról van szó, hanem teljes át- és beleélésről, amitől minden szavát és mozdulatát igaznak fogadtam el. Bár végig ezzel az erővel van jelen a színpadon, számomra mégis a második játék fiatal jogászaként, majd a fiát most temető szegény orvosként, fogát fájlaló betegként, és öregemberként maradt meg leginkább emlékezetemben. Jogászként egy rövid jelenet leforgása alatt tizenöt évet öregedik, és ennek az időnek minden bölcsességét magába szívja pár perc alatt. A gyászoló apa szerepében valóban megrendülten áll előttünk, s a következő pillanatban ismét a kíváncsi Aljosa. Elképesztő gyorsasággal váltja arcait, színeit, jellemeit. Igaz, hogy Barabás Árpádot emeltem ki, de szót kell ejtenem Dénes Gergely és Antal D. Csaba alakításáról is. Nem pusztán azért, mert így kívánja az illem, hanem mert nem egy emberen múlik az előadás kimenetele. Dénes Gergely a szerelmes Irina Bikulina bőrébe bújva részben humoros, részben pedig bájos pilla-rebegtető kisasszonyt mutat. Ezek után kissé benne ragad a széplelkű hölgy karakterében, de a megelőző jelenetekben tanújelét adta, hogy nem kell beskatulyáznunk a finomkodó ficsúr szerepkörébe. Sánta és cinikus kalauzként is figyelemre méltó. Antal D. Csaba Jurája igazi mesemondó, és állandóan visszatérő kijelentésével borzolja a kedélyeket: „Tudd meg, még olyan is volt, hogy meztelenül vittem őt a hátamon!” Végül elmeséli ezt a valóban hihetetlennek ható történetet, melyben összeérnek a szálak. Kaján mosolya pikáns mesét sejtet, de mint minden csodának, ennek is csak egy része igaz. A poént nem lövöm le, már csak ezért is tessék kíváncsian végigülni az előadást!

Összességében az apróbb pontatlanságok ellenére is egy érzelemgazdag, ötletes rendezést láthattunk, mely megéri a vitatkozást, elemzést, nézőpontok ütköztetését, és reméljük, legközelebb kinyílik magától az ajtó.

.Theokleia.