Szüntelen jelen időben utazunk. Vonattal az eltérőig, onnan Irgácsra. Álmunkban Portugáliába. Képzeletbeli hajón, Jack Cole-lal kézenfogva Transylvaniába, azután Indiába. Biciklin rodeóztunk. Visszatértünk hazulról.
És most, hogy újra itthon vagyunk, megint elindulhatunk Oroszországba, Csehov világába, Bikulin bankár estéjére. Meg kell keresnünk a nőt.
Az állomásra október 14-én, délután 6 órára kell érkeznünk. Nem tudjuk, mivel megyünk, csak azt, hogy el kell indulnunk. Tudnunk kell, mi lett Irinával. Belépünk a térbe. Egy fehér ruhás alak (Magyari Izabella) áll előttünk. Szinte üveghangon énekel. Bevezet a szerelvénybe. Elfoglaljuk helyeinket. A nő ránk csukja a marhavagon ajtaját.
A három férfi a padlón fekszik. Lassan térnek magukhoz, mintha mély álomból ébrednének. A díszlet- és jelmezvilág is azt az illúziót kelti, mintha egy rég félretett szépia fénykép kelne életre előttünk. Szereplői táncolni kezdnek. Tiltakoznak, unszolják egymást, ellenkeznek, majd egymásba kapaszkodnak. Nehezen, de elfogadják kényszerhelyzetüket. Egymásra vannak utalva. Közös vagon viszi őket egy történetbe, ami a sajátjuk vagy a nőé, a képzeletüké, külön egyiké-másiké és mégis végzetesen mindenkié.
Egymás szavába vágva teszik fel a kérdést: De mi lett a nővel? Jura (Antal Csaba) higgadtan, tényközlően válaszol: Irina Bikulina a halottak napja után eltűnt. Hogy állítását igazolja, szerepeket oszt Aljosának (Barabás Árpád) és Gyabkinnak (Dénes Gergely), így mesél. Kezdetét veszi a többrétűség, a már adott történetbe újak születnek, egymást alakítják.
A folyton változó helyzetek a színészektől gazdag eszköztárat követelnek. Másfél óra alatt több figurát kell megformálniuk. A változásoknak gördülékenyen, mégis pontosan, a néző számára érthetően kell végigmenniük, hiszen így nyer jelentést a szituáció maga, így lesz hiteles az a mérhetetlen erejű játékkedv, amely élteti ezt a férfimesét. Mindhárman kapcsolatban álltak Irinával, ettől lesz igazi az érdeklődés, türelmetlenül várják a folytatást. A három gyalogszínész ugyan állandóan más alakot ölt, mégis saját jellemükben kell megkeresniük a karaktereket.
Ezért tartom kulcsfontosságú rendezői (Tóth Árpád) döntésnek, hogy Vologya bácsi szerepét ebben az előadásban nem Gyabkin játssza, ahogyan Kiss Csaba megírta, hanem Aljosa. A három különböző minőségű kapcsolat közül, az Aljosáé a legmélyebb, hiszen ő tiltakozik mindig Jura ellen, hogy ne színezze a történetet. Ő nem képes társulni az Irina bujaságairól szóló, az ártatlanságát bemocskoló történetmesélésekhez. Értelmet nyer tehát a változtatás, Aljosa nem tudja átadni Irina halálhírét. Szinte tudathasadásos állapotba kerül, nem képes érzelmeit korlátozni. Vologya bácsiként kell közölnie szerelme halálát, Aljosaként pedig nem bírja tovább, és Jurához fordul: „- Mondd meg neki te magad! Engem hagyjatok ki az egészből!”
Az előadás két szinten játszódik. A történetek főszereplője, Irina a mindenek fölött levő nőiség. A férfiak legfontosabb pillanataiban tűnik fel. Kékséget és fehérséget ad a barna tintának. Időtleníti, a jelenben is érvényessé teszi a mesét, a mindenkori férfi meséjét.
A tizenkét csehovi fényképet tehát bárki előkotorhatja saját fiókjából. Bárki lehet Aljosa, Gyabkin vagy Jura. Bárki megtalálhatja magát a széparcú, naiv, érzelmes férfiban, a mindig viccelődő, örök mesélőben vagy a racionális, komoly jellemben. Feltehetjük magunknak a kérdéseket: felakasztanánk egy embert? Fel tudnánk adni tizenöt évre a szabadságunkat? Képesek lennénk megfojtani a másikat? Sokszor hencegünk, viccelődünk, kiröhögjük társunkat? Össze vagyunk zárva, és kénytelenek vagyunk együtt boldogulni valahogy? Ha igen, akkor mi is ott vagyunk a fényképek hátterében valahol, mi is marhavagonban utazunk. Halljuk a vonat kattogását. Keressük a nőt, és látjuk a férfit.
.dEkA.
No comments:
Post a Comment