Egy harminc körüli nő viharzik be a színpadra és kijelenti: az életéről fog beszélni. Bemutatkozik, majd bizonyításképpen a személyi igazolványát körbeadja az első sorban. A néző meggyőződik róla: igen, valóban ő Anişoara Doroftei.
A megszokottnak nem mondható belépő kíváncsiságot ébreszt bennem. Ez tehát akkor igaz történet? Hosszú percekig elhitetik velem, hogy amit látok, nem más, mint a színésznő vallomása.
A szereplő rámerőszakolja őszinteségét, s engem is, mint minden
Kezdetét veszi a nyilvános vallomás. A néző sorra átéli a szerető, a barátnő, a megértő szülő, a pszichológus, a gyóntató szerepét. A főszereplő három énje, kislánykori önmaga, férfi- és női „lelke” sorra beszámol a gyermekkorát meghatározó eseményekről, majd a nő hirtelen lerántja magáról a ruhát, megmutatva: itt vagyok, teljes egészében, védtelenül és őszintén - higgy nekem! A színésznő eddigi játéka, mozdulatai, tekintete azonban sokkal meggyőzőbb volt számomra. Az őszinteség sorozatos bizonygatása számomra csak elvett az előadás varázsából.
Férfiak – ez az egyik központi téma. A brutális szülő és az első szerelmi élmények. „A férfi mind disznó.” Az is, aki verte, az is, akivel kapcsolata volt és Petru is, aki testét kérte szállásért cserében.
A licista évek örömei-bánatai, az egyetemi évek nehézségei, a színésszé válás kezdete: a szereplő életét meghatározó élmények felsorakoztatása és kiértékelése. Ami akkor régen elmaradt, az most mind feltör belőle: visszafelesel az életnek.
„Csak úgy tudok tovább élni, ha elmondom.” - fakad ki a szereplőből az utolsó percekben és ebben a pillanatban én is azt érzem könnyebb vagyok. Talán a játék „néző-közelsége”, az interaktív jellegének köszönhetően az előadás végére én is szabadabb lettem. Mintha a szereplők száján keresztül én is kiordítottam volna valamit magamból.
.JH.
No comments:
Post a Comment