Rékával azt próbáltuk dekódolni, hogy miről is beszélt Nagy András drámaíró a reggeli előadásában. A téma a magyar dráma fejlődése a klasszikustól a kortársig. A hajnali 12 órához képest Nagy András remek formában volt, és gyakorlatilag 50 perc alatt lepörgött előttünk két évszázadnyi drámatörténet. Annak ellenére, hogy az előadás szinte egy monológ volt, most megpróbáljuk interaktívan bemutatni.
P: Nekem az eleje kicsit homályos volt, sőt egyáltalán nem értettem, hogy hová akart kilyukadni, kellett tíz perc, amíg belerázódtam, és elkezdtem kapisgálni, hogy mit is akar mondani.
R: A klasszikus magyar drámaírás története, ahogy én értettem, Csokonai nevéig nyúlik vissza, viszont az előadás három fontos állomása Madách Imre Ember tragédiája, Katona József Bánk Bánja és Vörösmarty Csongor és Tündéje volt. Igazából a drámaírás nem önálló munka, hiszen Madách művében megjelenő frappáns nyelvi világ Arany János újításán múlt. A dráma és a költészet már itt szorosan összekapcsolódik.
P: Igen, azt hiszem itt emlegette, hogy a szerzők intenzív együttműködése ellenére kiforratlan volt még a színházi játék. Például Petőfi Egy estém otthon c. versében apja reflektál a színészet korabeli presztizsére: „Szeretném látni egyszer,/Mint hánysz bukfenceket.” Amit ha lefordítok magamnak, akkor azt jelentette, hogy a magyar színház intézményesítése még gyerekcipőben járt, többnyire vándortársulatok működtek, kezdetleges színházi nyelvvel.
R: Katona József is megfogalmazta azt, ami ma is probléma a drámaírásban: „a játékszíni költőmester nem tud lábra állni.” Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy kezdetben a művek főként irodalmi jellegűek voltak, amelyeket nehezen lehetett színpadra állítani. Mert a drámaíró víziója nem egyezett meg a valósággal.
P: Ezzel ellentétben Katona Bánk Bánja, már a nemzeti identitás veszélyéről szól, és az író megpróbálja meggyőzni a közönséget arról, hogy a színház az identitás megőrzésének helye.
R: Ez az a „politikai program”. Nem véletlen, hogy a Bánk Bánt mindig valamilyen fordulópont következtében adták elő. De Vörösmartynál a drámaköltészet létértelmezéssé válik, és felhagy a politikával. Olyan jellegű mesetörténetet állít színpadra, amelyben a realitás szertefoszlik.
P: Mára pedig sokkal tágabb a színházi együttműködés fogalma. A szerző elveszítette az önállóságát, és a színpadon ami megjelenik, az közös alkotás.
R: Ezt nyilvánvalóan a társadalmi széttöredezettségnek is köszönhetjük, a magyar pesszimizmusának is, nem csak egy költői bravúrnak. A színház mint forma mindig reflektál a társadalomra mint formára.
P: Ettől a klasszikus dráma még létezik, csak a szöveg elveszíti a prioritását, és alárendelik a színpadi megvalósításnak.
R: Jó, jó, de adaptálják őket, és a történetek teljesen a huszonegyedik századról szólnak.
P: Gyakorlatilag az út a klasszikustól a kortárs drámairodalomig a szerző tragédiáját jelenti, a lassú de biztos leépülését.
R: Szóval sanyarú sors vár a sok dramaturgra.
.szreka., .pitty.
No comments:
Post a Comment