Két ember áll egy kút mellett reggeltől estig, estétől reggelig. A mélybe került kutya hangját, mozdulatait lesik – hátha életben maradt! Hogy milyen módon került is oda, azt nem tudjuk. Talán valaki kútba dobta. Vagy öngyilkos akart lenni. Vagy éppenséggel ott született és biztosan jól is érzi ott magát.
Elrontott életük miértjei és hogyanjai merülnek fel a szereplőkben, s a válaszok egyre többfélék és egyre kétségesebbek.
Fel kéne hozni a kútból – térnek a lényegre minduntalan, de a megmentésre sor soha nem kerül. Pedig szeretik a kutyát. Szeretnék hallani kedves csámcsogását, elvinnék a tópartra is. Sajnos nincs megoldás. Kötéllel nem lehet felhozni. S különben is, ki tudja, lehet, hogy veszett és megharapná valamelyikőjüket. Nem, inkább maradjon lent az a kutya. Lehet, hogy jobb is így neki. Pillanatok múlva azonban megint arra a következtetésre jutnak, hogy azért mégis jó lenne kihozni azt a kutyát.
Időnként kenyeret dobnak a kútba, megnyugtatva lelkiismeretüket – ha nem is tudták megmenteni, de legalább megetették. Aztán hallgatóznak: vajon él-e még a kutya? Ha nem csámcsog, kétségbeesnek és hol még hevesebben pattannak fel egy utolsó kísérlet érdekében, hol teljesen lemondva ülnek a kút mellett.
Lassan besötétedik és a két ember „őrt áll” a kutya mellett. Talán már egy tetemet őriznek. Vagy egy haldokló állatot. Ha élne is, hiába őriznék – úgysem tudják felhozni a mélyből.
Dobjuk meg egy kővel – javasolja egyikük – ha halott, úgyis mindegy neki, ha azonban él, morogni fog. Az előadás végén újra megnéznék, hogy életben van-e a kutya. Egyikük újra a kődobást javasolja, mire a másik kifakad: mindenki úgy akart meggyőződni arról, hogy a kutya él, hogy követ hajított a mélybe. S mostanra talán az állat már nem is él.
A veszekedés során zsebükben, táskájukban levő kenyérrel támadnak egymásra. Mikor elfogyott, kőért nyúlnak, de még időben feleszmélnek és visszateszik a földre.
Besötétedett. Az égből kenyérdarabok hullnak. A szereplők, mintha mi sem történt volna- enni kezdik a kenyeret. Újra reggel van és az előző nap eseményei valószínűleg teljes egészében meg fognak ismétlődni, és holnap újra, és holnapután újra.
A két szereplő minden reggel megkapja az esélyt az újrakezdéshez – ahhoz, hogy kihozzák a kutyát a kútból, vagy legalább megetessék. Minden reggel „kenyeret dobál valaki az égből” nekik is, ugyanúgy, mint ők a kutyának.
A nézőtér elrendezése a kút mélységét idézi. A két szereplő jelmezéről kitűnik: peremvilági emberek. A díszlet csupán egy fekete doboz – a kút szimbóluma.
Egyik szereplő „ugrándozó” mozdulatait nem tudom hova tenni – nem érzem leigazoltnak. Azt pedig még kevésbé, hogy az előadás elején beült egyik néző ölébe.
Keretbe zárva mutatják be a darabot. Az előadás elején és végén a szereplők a kúton ülve szemeznek összeráncolt homlokkal a közönséggel: sosem lehet tudni, talán közöttük van az, aki a kutyájukkal ennyire elbánt.
.JH.
No comments:
Post a Comment