A fesztivál záró előadásaként (valószínű, hogy nem a szóvicc miatt) a csíkszeredai Finitót láthattuk, hallhattuk, kacaghattuk végig. Tasnádi verses drámája viszont most sem győzött meg, habár azt már gyanítom, hogy rímek nélkül, lehet, hogy akár a poénok 70 százaléka veszne el. Na de ne százalékoljunk, hiszen színházról beszélünk. Vagy mégis? A nézők (akiknek az 50 százaléka diák volt) 90 százaléka kimondottan jól érezte magát. Sőt, egyre jobban, ugyanis a második felvonás gördülékenyebb az elsőnél, mintha a poénok is sokszorozódnának, a színészek is otthonosabban éreznék magukat szerepeikben, a történések izgalmáról nem is beszélve.
Tasnádi szövege rengeteg lehetőséget kínál, amit egy humorérzékkel megáldott rendező megfelelően ki is tud aknázni. Ebben az esetben Victor Ioan Frunză megállta a helyét, a különböző vicces helyzetek gyorsan váltják egymást (nem feltétlenül váltásról van szó, hiszen egymás mellett is léteznek), a néző elég nehéz helyzetben van, hiszen adott ponton már azt sem lehet tudni, hogy ki min hahotázik. Ezen a fonalon el is jutunk az előadás egészére érvényes gyenge ponthoz, mégpedig a túlzsúfoltsághoz. Zsúfolt (néhány eleme abszolút irracionális) a díszlet, túl sok a szereplő (az előadás vége fele néhányan fölöslegesek is), és emiatt néha úgy érezhetjük, hogy színház helyett egy zsibvásáron lennénk.
A Finito sikere (főleg közönségsikere) talán mégis abban rejlik, hogy a rendező román anyanyelvű, és ebben az esetben a román és a magyar színházi kultúra szerencsés találkozásáról beszélhetünk. Első sorban a színészi játék expresszivitását hangsúlyoznám, amelynek ilyen erős formáját magyar színházban csak nagyon ritkán látni.
Következő, egyben utolsó pontom a dráMÁn belül: tér – egy Udvarhely és Marosvásárhely között száguldó maxi-taxi; idő – fesztivál stressz-levezető buli után; szereplők – Lőkös Ildikó és a vásárhelyi tanoncok; következtetés – a Finitonak jár a legjobb rendezés díja.
.kkat.
No comments:
Post a Comment