Sugar OFF

A vasárnap délutáni OFF program keretén belül nézhettük meg az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház bábszínészének, Puskás Győzőnek egyéni előadását.

A kortársról ugyan lemondtam, de a gyermek-, illetve bábelőadás lehetőségéről nem. Az ismertetőben, sőt a társulat honlapján sincs feltüntetve, milyen korosztálynak szól a történet. Roald Dahl nevét olvasva pedig nehéz kategorizálni, hiszen alkotásait gyermekek és felnőttek egyaránt olvashatják.

Öt óra előtt pár perccel belépünk a stúdiótérbe. Hiányolom a gyerekzsivajt, a suttogásokat, a türelmetlen várakozást, a tapsot és a „kezdődjön” ismétlődő felszólítást. A kezdeti értetlenségemen túllépve várom Henry Sugar barátját.

A tér bal hátsó részén fekete zongora áll. Mögötte Apostolache Zénó üti le a billentyűt. A dallam felcsendülése után belép a színre egy barna kosztümbe öltözött mosolygós férfi. Vajszínű kalapot és tarka nyakkendőt visel. Kezében barna bőrönd. A tér közepén megáll, a közönségre néz. Hosszú mesélésbe kezd. Elárulja, hogy éppen most érkezett a napfényes Jamaicába, a sudár kókuszpálmák és mongó kolibrik vidékére. Ő maga név szerint nem mutatkozik be. Megtudjuk, hogy ennek a barnakosztümös férfinak van egy gazdag barátja, Henry Sugar. Együtt bérelnek lakást. Általában Henry pénzéből élnek, amit az apja küld rendszeresen.

A bonyodalom elindítója, hogy most nem érkezik meg az életmentő boríték. Hogy mégis megéljenek valahogy, a Manhattan Pub-ba mennek énekelni. „Ő tenor, én bariton” - mondja Henry Sugar barátja. A fellépéseik egyhamar abbamaradnak Henry Sugar viselkedése miatt, ám borítékot még mindig nem hozta a posta.

Így születik meg az „Isteni Bosszú RT” ötlete, amellyel a megsértett újgazdagok kezéből vették ki a számadást. Ellenségeiknek rendelhettek monoklit a szemük alá, határozott mozdulatú ütést az arcukba, csörgőkígyót az autójukba vagy alsóneműre vetkőztethették. A megrendelések szép számmal érkeztek. Ezekről az üzleti ügyekről, saját élményekről szólnak a további történetek.

A bennük levő szereplőket Puskás Győző hitelesen eleveníti meg. Hangszínét, mimikáját, gesztusait egy-egy karakternek megfelelően változtatja át. Az új szerepbe való lépést segíti jelmeze. A kalap hol felkerül fejére, hol a zongorán marad. A zakóját is leveszi, majd egy újabb jellemnél az ingujját is feltűri. Aztán visszaveszi kabátját, és annak zsebébe tűri nyakkendőjét. A jelmez ötletes kezelését megtöri a színész vissza-visszatérő mozdulata, amikor teljesen civilen kiveszi nadrágzsebéből zsebkendőjét, és letörli arcáról a verítéket. Ez a gesztus egyáltalán nem lenne zavaró, ha az adott szerepben jönne létre. Így azonban nézőként a színész emlékeztet arra, hogy fárad, egyre nehezebben bírja szerepét eljátszani, ám ha a karakteren látom ereje vesztésének jeleit, nem zavar, mert elfogadom, hogy ez is hozzátartozik jelleméhez.

A bőrönd csak annyiban szolgálja az előadást, hogy tudomásul vesszük: szereplőnk örök kalandor. Utazásainak egy-egy állomásába betekintést nyerhetünk.

A dalbetétek miatt olykor szaggatottá válik a történet, még akkor is ha Henry Sugar barátja az elején kijelenti, „itt legbelül folyamatosan duruzsol a muzsika, és visz engem.” A barna kosztümös ember filozofikus alkat. Folyton Henry „szerencse-elméletén” gondolkodik. Elemzi mások és önmaga tettét. Néha eldönti, hogy neki úgysincs szerencséje. Nem akar barátjával a szem nélkül látó varázsló estjére elmenni, inkább pihen, és egymagában sörözik. Ilyen tulajdonságok mellé nehéz társítani a folyton dalra fakadó, táncoló színészt.

Hogy ez a történet milyen korosztálynak szól? Magam sem tudom eldönteni. A gyermek figyelmét talán nem tudja lekötni a másfél óráig tartó mesélés, de a tegnap esti közönség sem mindig értette az előadás humorát. A történetek megértése, összekapcsolása is egy magasabb értelmezési szintet követel.

 .dEkA.