dráMA.Pont.

Égessük el!

2011-10-19T02:12:00.000-07:00

A dráMA utolsó két napját csodák övezték. Nem csak kenyér hullott ránk az égből, hanem ötös találatunk is volt. Utóbbi persze titok, és most már nem is fog kiderülni. A hamuból ugyanis nem lesz pénz, nem veszünk vele háromszobás lakást vagy nyolcvan millió forintos palotát. Sőt, még Jugót sem csinálhatjuk vissza.

Hétköznapi konyhába érkezünk, egyszerű emberek közé. A díszlet első ránézésre elmesél mindent. Az ütött-kopott konyhaszekrény, a mosogatókagyló egyszerűsége, a rongyos kanapé hűen ábrázolja a család helyzetét. Minden kelléknek életszaga van. Ezt csak felerősíti a nő (Szász Enikő) főztjének illata, amely az egész nézőteret betölti. A jelmezek ehhez a világhoz készültek. A feleség házi ruhában kavarja a krumplifőzeléket, miközben énekel, szemmel láthatóan jól érzi magát. Viselkedése az egyedüllét boldogságát sejteti, az otthoni ritka, magányos, felszabadult pillanatokat. Férje (Dukász Péter) munkaruhában – HIM-es felső, bő nadrág – ér haza a megszokottnál korábban. A nő a férfi jelenlététől megfeszül, az előbbi nőies magatartás hirtelen „háziasszonyossá” válik. Kérdésére – Te mit keresel itthon? – férje boldogan válaszol: Ma hamarabb jöttem – jelenti ki, majd leül a konyhaasztal mellé, és elmondja a hírt. – Nyertünk! Ötösünk van!

A feleség kezdeti boldogsága fokozatosan aggodalommá válik. Első percekben örömében majdnem sírni kezd, aztán ugrándozik, a közös gazdag jövőről ábrándozik. Először még csak a függönyt és az ágyat akarja kicserélni, később már tengerparti villát szeretne vásárolni magának.

Mindketten szorongani kezdnek, hová tegyék az értékes szelvényt. Végül egy régi, nem használt „PRAH” feliratú kakaós dobozban állapodnak meg, ám ezt is folyamatosan egyik helyről a másikra rakják. Képtelenek dönteni, hová kerüljön. A dobozpakolgatás közben a nő számolni kezdi a nyeremény éves kamatját. Pánikba tör ki, hogy szomszédjaik, ismerőseik észreveszik a változást, és betörnek a lakásukba. A gazdagság minden árnyoldalát végiggondolja, régi sérelmeit a férje szemére hányja. A férfi már teljesen kiborul, és ráordít: - Micsoda dolog az, hogy te nem bírsz örülni? A nő pedig így felel: - Eddig szegény voltam, de most már gazdag lettem, és úgy is kell gondolkodni. A veszekedés a végletekig fokozódik. Mindketten a múltat bolygatják, közös életük összes rossz pillanatáért egymást hibáztatják.

A férj-feleség harcát a rendező (László Sándor) lenyűgözően szemlélteti az asztal-játékkal. Amikor az egyik fél szidja a másikat, feláll az asztalra. Amikor pedig őt sértegetik, összekuporodik, bebúj alája, és hallgat. A szintek beemelése mozgalmassá, látványosabbá teszi az alakuló helyzeteket.

A történet a nőt szorongónak, folyton aggodalmaskodónak, a boldogságra képtelennek mutatja be. A jellemábrázolás egyhangúságát azonban megtöri az utolsó jelenet, amikor a feleség elkergeti otthonukból férjét, az meg kevés habozás után párjára néz, és határozottan kimondja: – Égessük el ezt a szart. Akkor itt maradhatok? Felesége bólint. Az együtt maradásról tehát mégis a nő dönt. A férj pedig már a gyufa után nyúl, mialatt azt mormolja, hogy ebbe bele fognak őrülni, meg fogják bánni. A feleség pedig a férfi kezét megfogja, és azt súgja: – Nem baj!

Az előadás valósághűen mutatja be a mindennapi ember jellemváltozását egy nem mindennapi szituációban. A két személyiség azonban nem csupán átalakul, hanem fejlődik is. Egymás iránti bizalmukat a közös élmény teszi erősebbé. A pillanatnyi boldogságot, a hirtelen félelmet, az elidegenedést és az újra egymásra találást a két szereplő elragadó színészi jelenléttel játssza egy olyan hétköznapi térben, ahol mindez bármikor megtörténhet. Ezért érezhetjük sajátunknak az étel illatát, az egymáshoz vágott mondatokat, mindazt, ami másfél óra alatt férfi és nő között megtörténhet, ami közös titokká lehet, és porrá éghet.

.dEkA.

A kortárs politikai színház lehetőségei

2011-10-18T09:39:00.000-07:00

Lőkös Ildikó, az SzDC társelnöke, dramaturg, Budapest

A nem előre megírt drámák alapján készült előadásokat a hatalom nehezebben tudja ellenőrizni, ezért rendszerváltás előtt a politikai színház leginkább ebben a formában jelent meg. Ma már láthatunk szabályos dráma alapján készült előadásokat, amelyek a társadalommal vagy a politikával kapcsolatos kérdéseket vetnek fel (ilyenek Pintér Béla vagy Mohácsi egyes alkotásai), de a Lőkös Ildikó vasárnapi előadása nem ezekre összpontosult, hanem az alternatív módszereket felhasználó politikai színházra.

A múlt rendszerben felbukkantak ilyen próbálkozások, de aztán mindig el is tüntek. Paál István Petőfi rock című előadása sikeres volt, erősen felelt az aktuális helyzetre, mégis járhatta az országot (Magyarországot). Fekete Sándornak a Termidorja volt egy másik hasonló sikerű előadás, a francia forradalom idejéről származó naplójegyzetekből, visszaemlékezésekből, levelekből volt összerakva. Halász Péter Lakásszínháza is működött néhány évig. Ezek a színházak és előadások a struktúrán kívül fordultak a hatalom ellen. Az utóbbi időben európai szinten is egyre felerősödött ez a módszer.

A Rimini Protokoll közéleti témákat dolgoz fel, és minden előadáshoz civil embereket keres. A Tőke című előadásuk Marxnak a könyve körül gravitál, de a szívbetegekről és teherautósokról is készítettek már előadást. Ariane Mnouchkine-nak is vannak ilyen előadásai, például Az utolsó karavánszeráj, amelyben a bevándorlókkal foglalkozik. Ezek a produkciók gyakran úgy jönnek létre, hogy a színészek maguk gyűjtik össze az információkat, szelektálnak, és egy dramaturggal vagy a rendezővel együtt rakják össze a történetet. Érdekes utat járnak be az alkotók a próbafolyamat alatt. A Krétakörnek is voltak hasonló előadásai. Kivonultak Tariángöröndre, és feldolgozták a falu történetét A csillagász álma című előadásban. Máskor színészi improvizációból indultak ki. Máté Gábor színészi osztálya Zsámbékon dolgozik minden nyáron. Különböző témákat dolgoznak fel, létrehoztak már előadást Dévényi Ádám dalai alapján, egy másikat az ételről, receptektől novellákig mindent összegyűjtve, majd azt szelektálva, és olyan előadásokat is készítettek, melyeknek címszereplője sorsolás útján valamelyik osztálytársuk lett.

Ezek az előadások gyakran humorosak, de valahogy „az egész kitágul”, megnyílik a világ felé, és arról szólnak, amilyen világban élünk. Végül Románia fele közeledtünk, és szó esett a 20/20-ról meg a Verespatakról. Ez a két előadás sem szabályos drámából indul ki, más módszert használ, beszélgetések, interjúk, újságcikkek, improvizáció, közösen megírt szövegek alapján jött létre. Az ilyen típusú színház másfajta nézői hozzáállást kíván, megrázza a nézőt, kibillenti egyensúlyából, mint Brecht. Kérdéseket tesz fel és elgondolkodtat, hogy valamit mégis kellene tennünk.

.oszk.

Az egyetemi képzés szerepe a kortárs drámaírás fejlődésében

2011-10-18T09:37:00.000-07:00

Dr. Ungvári Zrínyi Ildikó, egyetemi tanár, kritikus, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

Az egyetemi képzés szerepét azt hiszem igen meghatározza, hogy az egyetemen oktató tanárok mit gondolnak mondjuk a szöveg születésének módjáról, hogyan látják a drámaírás lépéseit, sőt egészen addig, hogy mit gondolnak az alapkérdésekről, mit jelent számukra a színház, a szöveg, és óhatatlanul (mert nem szeretnék arra gondolni, hogy szándékosan) befolyásolják a diákok gondolkodásmódját. Nem mindegy hogyan szelektál, mit tart fontosabbnak, vagy működőképesebbnek egy tanár.

Ezek és ehhez hasonló gondolatok merültek fel bennem Dr. Ungváry Zrínyi Ildikó előadása közben, ő úgy tartja, hogy a világirodalom írja magát, vándortoposzok alakulnak ki, s arra kell megtanítani a diákokat, hogy úgy lopjanak a világirodalomból, hogy ne lehessen észrevenni. A szöveg a szövegek metszéspontjában keletkezik, mondja még, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen az oktatás főleg az intertextualitásra és a recyclingra teszi a hangsúlyt, a tanárok úgy vélik, hogy először hagyományos írásmódot kell elsajátítsák a diákok, persze ettől még nem mondanak le a kreatív szöveg teremtéséről se. A képzés során „szövegtapogató” gyakorlatokat végeznek, először a technikát fontos eltanulni, a szövegen belül kell kerülni és úgy kitapogatni a határait, hogy bizonyos dolgok rutinszerűvé válhassanak. A marosvásárhelyi egyetem három szinten próbálja a drámaírást támogatni: kétévente drámapályázatot hírdet, az alapképzésen írásgyakorlatokat végeznek és már drámaíró mesteri képzést is indított. A tanárok főként dramaturgokból és meghívott drámaírókból állnak. Dr. Ungvári Zrínyi Ildikó kiemeli, hogy a mai diákok folyamatosan dialógusokat írnak, chaten, facebookon, fórumokon, viszont ezt nem használják ki az iskolában, nincs megteremtve az átmenet a hétköznapiból az irodalmi fele. Úgy gondolja, hogy már a középiskolában érdemes lenne megpróbálni bevezetni a drámáírás valamilyen formáját, s akkor talán nyitottabbak lennének a fiatalok a drámaírás iránt.

Az ilyen előadások azt hiszem mindig elcsúsznak egy bizonyos felületi szinten, valójában a téma megmarad a bemutatásnál és nem történik problémafelvetés. Annál mélyebbre nem kerül a beszélgetés, minthogy elhangozzon egy szándék, egy elgondolás, nem vetődik fel még az a kérdés sem, hogy minden felsorolt próbálkozás, elképzelés ellenére miért nem születnek halomra drámák, vagy egyáltalán miért is beszélünk drámaírásról, ha az egyetemen tanuló diákok számára még egy cikk megírása is nehézséget okoz. Talán érdemesebb lenne először az oktatás minőségéről beszélni, mint egy kiírt pályázatról.

.bréka.

Finito – szakmai beszélgetés

2011-10-18T09:34:00.000-07:00

– Elérkeztünk az utolsó szakmai beszélgetéshez, melynek tárgya a Finito című előadás. Csurulya Csongor szerint egy nagyon jó ritmusú előadás születet Tasnádi drámájából. Frappánsan keveredik a tér a játékkal és a szöveggel.

– Victor Ioan Frunză rendezőtől megtudtuk, hogy az előadás Budaházi Attila ötlete volt, és hogy van a szövegnek egy román nyersfordítása, most dolgoznak a verses fordításon. A rendező szerint sokat fejlődött a csíki társulat, nagyon jó színészeik lettek. Szerinte a nagy színészek nagy szövegeken nőnek, mint például ez esetben.

– Köllő Katalin szerint egy jó előadás született egységes színészi játékkal. Mindenki jól teljesített, nem volt egyik színész sem gyengébb, mint a másik.

– Lőkös Ildikó véleménye szerint jó a szereposztás, mindenkire rátalál a szerep. A verses szöveget pedig nehéz úgy mondani, mintha nem lenne az, de nagyon érdekes ennek a feszültsége.

– Végül az egyik színész is bátorkodott megszólalni. Kozma Attila elmondta, tudta, hogy van ez a szerep, és nagyon meglepte, mikor megkapta. Bevallása szerint életében először volt, hogy a próbára tudta a szöveget. Játékáról csak annyit mondott: „ennyit tudok, és jó volt megtapasztalni ennek a határait.” Jó volt számára a munkafolyamat, jó volt együtt dolgozni a többiekkel, és játszani.

jegyzetelt .ursula.

Finito – la commedia

2011-10-18T09:32:00.000-07:00

„Elindult a srác a tanyavilágból,

Jéghideg lett a szíve, de haragtól lángol,

A becsület, a szaktudás semmit sem ér,

Mindig a vajas felére esik le a vajaskenyér.

Mért ízetlen a pacal, és a sör íze se régi?

Lerúgja az asszonyt, mert már nem érzi, hogy férfi.

Csökött minden érzék és ízlelőbimbó.

Így nem élet az élet. Most haljak meg?

Bingó!”

Az alaphangulatot jól tükrözik e sorok, s a fanyar humor mögött rejlik az élettől megcsömörlött ember igazsága. Mindenbe beleunt és belefáradt, tehát miért is folytatná tovább? A hír lábra kél, s kész is van a szenzáció, indulhat a show.

Victor Ioan Frunză rendezését nem tudom másképp jellemezni, mint remekbe szabott alkotás. A teljes színpad be van építve (díszlet: Adriana Grand) egy garázs-lakásnak, lepusztult környezetnek, ami általában nem a boldog családi idillt hivatott reprezentálni. Karton-világ, melynek ura budi trónján szónokol, s karton-király lesz belőle a Pál show-ban éjfélkor. Blondin Gáspár egy napig úgy érezheti, ő is ér valamit. Groteszk az egész helyzet.

Színészi alakításokban sem találtam semmi kifogásolni valót. Kozma Attila Blondin Gáspárja az egyszerűnél is egyszerűbb ember, kissé buta, enyhén bamba, de abszolút szerethető figura. Felnőtt ember létére úgy tud rácsodálkozni az újdonságokra, az odafigyelésre, mint egy öt éves gyermek, a második felvonásban pedig vezérigazgatói magabiztossággal szégyeníti meg az őt lenézők táborát. Fordul egyet a világ. Szabó Enikő Blondinné bőrébe bújva igyekszik jó feleség lenni, s gyönyörűen építi fel a folyamatot melyben a szerető asszony a cirkusz végére eljut a gyilkosságig. Dálnoky Csilla popdívája és Benedek Ágnes fiatal riportere egyaránt rámenős, élvhajhász, sikerorientált. Remekül reprezentálják a média-világ milyenségét és működését. Veress Albert, mint Pál a médiaszemélyiség, egy cseppet visszafogottabb volt, mint vártam. Belefért volna még némi túlzás, hiszti, és kevésbé férfias megjelenés. Utóbbi megjegyzésem inkább alkatára, stílusára és nem öltözékére vonatkozik. Pap Tibor Misije a jóképű szomszéd szerelő, aki néha Blondinnét is megszerelgetné, igazi vidéki, jólelkű srác. Nem véletlen műve a sok jóval kezdődő szó, mert szinte mindenre azt mondhatom pátosz nélkül, hogy jó. Nem dimenzionálom túl, nem értékelem alul, egyszerűen jó.

.Theokleia.

Finito-Vége-Kámpec

2011-10-18T09:29:00.001-07:00

A fesztivál záró előadásaként (valószínű, hogy nem a szóvicc miatt) a csíkszeredai Finitót láthattuk, hallhattuk, kacaghattuk végig. Tasnádi verses drámája viszont most sem győzött meg, habár azt már gyanítom, hogy rímek nélkül, lehet, hogy akár a poénok 70 százaléka veszne el. Na de ne százalékoljunk, hiszen színházról beszélünk. Vagy mégis? A nézők (akiknek az 50 százaléka diák volt) 90 százaléka kimondottan jól érezte magát. Sőt, egyre jobban, ugyanis a második felvonás gördülékenyebb az elsőnél, mintha a poénok is sokszorozódnának, a színészek is otthonosabban éreznék magukat szerepeikben, a történések izgalmáról nem is beszélve.

Tasnádi szövege rengeteg lehetőséget kínál, amit egy humorérzékkel megáldott rendező megfelelően ki is tud aknázni. Ebben az esetben Victor Ioan Frunză megállta a helyét, a különböző vicces helyzetek gyorsan váltják egymást (nem feltétlenül váltásról van szó, hiszen egymás mellett is léteznek), a néző elég nehéz helyzetben van, hiszen adott ponton már azt sem lehet tudni, hogy ki min hahotázik. Ezen a fonalon el is jutunk az előadás egészére érvényes gyenge ponthoz, mégpedig a túlzsúfoltsághoz. Zsúfolt (néhány eleme abszolút irracionális) a díszlet, túl sok a szereplő (az előadás vége fele néhányan fölöslegesek is), és emiatt néha úgy érezhetjük, hogy színház helyett egy zsibvásáron lennénk.

A Finito sikere (főleg közönségsikere) talán mégis abban rejlik, hogy a rendező román anyanyelvű, és ebben az esetben a román és a magyar színházi kultúra szerencsés találkozásáról beszélhetünk. Első sorban a színészi játék expresszivitását hangsúlyoznám, amelynek ilyen erős formáját magyar színházban csak nagyon ritkán látni.

Következő, egyben utolsó pontom a dráMÁn belül: tér – egy Udvarhely és Marosvásárhely között száguldó maxi-taxi; idő – fesztivál stressz-levezető buli után; szereplők – Lőkös Ildikó és a vásárhelyi tanoncok; következtetés – a Finitonak jár a legjobb rendezés díja.

.kkat.

Prah – szakmai beszélgetés

2011-10-18T09:27:00.001-07:00

A dráMa utolsó estéjén két szakmai beszélgetést is tartottunk. Először Spiró György Prah című drámájából készült előadásról beszélgetettünk a két színész, Szász Enikő és Dukász Péter jelenlétében. Az előadást egy éve mutatták be, és most játszották 24. alkalommal.

– Csurulya Csongor dicsérte a drámát: „Vannak szövegek, amelyek erősek, jól meg vannak írva, jól kidolgozott struktúrájúak, erre jó példa a Prah.”

Sz.E.: „Mikor a szöveget olvastam, számomra a parabola volt fontosabb. Hogy mit is tudunk kezdeni a szerencsénkkel, hogy nem tudunk élni vele, hogy örülni sem tudunk neki. Nem merünk kitörni, szembenézni a ténnyel, jó az a langyos maszat, amiben ülünk.”

– A dráma szövegét Gyarmati Kata dramaturg kurtította.

Sz.E.: „Biztos kézzel farigcsálja a dramaturg, és az előadás javára.”

– Az előadás díszlete egy konzerv- vagy kávés-dobozra emlékeztet, végig ebben a térben játszanak.

Sz.E.: „Szerettem ebben a zárt térben játszani. Kimondottan inspirált. Nagyon illik a két szereplőhőz.”

D.P.: „Eleinte a díszlet nem tetszett. Nagyon nehéz mozogni ilyen zárt helyen, de megtanultunk járni benne.”

– Az előadás nem csak a dráMÁn, de Temesváron is sikeres.

Sz.E.: „Nálunk szeretik ezt az előadást. Vegyes közönségnek játsszuk, és a fiatalok is jól fogadták, akárcsak az idősebbek. Sok visszajelzést is kaptunk. Volt, aki mesélte, hogy már alig várta, hogy előadás után hazamenjen vacsorázni. Volt olyan házaspár, aki azt mondta, előadás után otthon leültek beszélgetni a házasságukról, mert magukra ismertek.”

– Az előadásban a férfinek van egy rövid játéka egy fej káposztával, ami a sziszifuszi munkát juttatta eszünkbe.

D.P.: „A káposztás játékot én találtam ki. Ez a férfi egy elszánt gyerek, aki szárnyalna, de nem hagyják.”

– A rendező László Sándor, róla és a vele eltöltött próbafolyamatról is faggattuk a színészeket.

Sz.E.: „Nagyszerű volt a próbafolyamat a rendezővel, ünnep volt vele dolgozni, élvezetes. Ez az előadás a színház javaslata volt, felkérték a rendezőt az utolsó előtti pillanatban, úgyhogy sokat nem ötletelt, de volt egy alap-koncepciója, és arra együtt raktuk össze az előadást, inspiráltuk egymást. Nagyon jó ízű munka volt, öröm volt játszani is.”

jegyzetelt .ursula.

Sugar OFF

2011-10-18T01:34:00.000-07:00

A vasárnap délutáni OFF program keretén belül nézhettük meg az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház bábszínészének, Puskás Győzőnek egyéni előadását.

A kortársról ugyan lemondtam, de a gyermek-, illetve bábelőadás lehetőségéről nem. Az ismertetőben, sőt a társulat honlapján sincs feltüntetve, milyen korosztálynak szól a történet. Roald Dahl nevét olvasva pedig nehéz kategorizálni, hiszen alkotásait gyermekek és felnőttek egyaránt olvashatják.

Öt óra előtt pár perccel belépünk a stúdiótérbe. Hiányolom a gyerekzsivajt, a suttogásokat, a türelmetlen várakozást, a tapsot és a „kezdődjön” ismétlődő felszólítást. A kezdeti értetlenségemen túllépve várom Henry Sugar barátját.

A tér bal hátsó részén fekete zongora áll. Mögötte Apostolache Zénó üti le a billentyűt. A dallam felcsendülése után belép a színre egy barna kosztümbe öltözött mosolygós férfi. Vajszínű kalapot és tarka nyakkendőt visel. Kezében barna bőrönd. A tér közepén megáll, a közönségre néz. Hosszú mesélésbe kezd. Elárulja, hogy éppen most érkezett a napfényes Jamaicába, a sudár kókuszpálmák és mongó kolibrik vidékére. Ő maga név szerint nem mutatkozik be. Megtudjuk, hogy ennek a barnakosztümös férfinak van egy gazdag barátja, Henry Sugar. Együtt bérelnek lakást. Általában Henry pénzéből élnek, amit az apja küld rendszeresen.

A bonyodalom elindítója, hogy most nem érkezik meg az életmentő boríték. Hogy mégis megéljenek valahogy, a Manhattan Pub-ba mennek énekelni. „Ő tenor, én bariton” - mondja Henry Sugar barátja. A fellépéseik egyhamar abbamaradnak Henry Sugar viselkedése miatt, ám borítékot még mindig nem hozta a posta.

Így születik meg az „Isteni Bosszú RT” ötlete, amellyel a megsértett újgazdagok kezéből vették ki a számadást. Ellenségeiknek rendelhettek monoklit a szemük alá, határozott mozdulatú ütést az arcukba, csörgőkígyót az autójukba vagy alsóneműre vetkőztethették. A megrendelések szép számmal érkeztek. Ezekről az üzleti ügyekről, saját élményekről szólnak a további történetek.

A bennük levő szereplőket Puskás Győző hitelesen eleveníti meg. Hangszínét, mimikáját, gesztusait egy-egy karakternek megfelelően változtatja át. Az új szerepbe való lépést segíti jelmeze. A kalap hol felkerül fejére, hol a zongorán marad. A zakóját is leveszi, majd egy újabb jellemnél az ingujját is feltűri. Aztán visszaveszi kabátját, és annak zsebébe tűri nyakkendőjét. A jelmez ötletes kezelését megtöri a színész vissza-visszatérő mozdulata, amikor teljesen civilen kiveszi nadrágzsebéből zsebkendőjét, és letörli arcáról a verítéket. Ez a gesztus egyáltalán nem lenne zavaró, ha az adott szerepben jönne létre. Így azonban nézőként a színész emlékeztet arra, hogy fárad, egyre nehezebben bírja szerepét eljátszani, ám ha a karakteren látom ereje vesztésének jeleit, nem zavar, mert elfogadom, hogy ez is hozzátartozik jelleméhez.

A bőrönd csak annyiban szolgálja az előadást, hogy tudomásul vesszük: szereplőnk örök kalandor. Utazásainak egy-egy állomásába betekintést nyerhetünk.

A dalbetétek miatt olykor szaggatottá válik a történet, még akkor is ha Henry Sugar barátja az elején kijelenti, „itt legbelül folyamatosan duruzsol a muzsika, és visz engem.” A barna kosztümös ember filozofikus alkat. Folyton Henry „szerencse-elméletén” gondolkodik. Elemzi mások és önmaga tettét. Néha eldönti, hogy neki úgysincs szerencséje. Nem akar barátjával a szem nélkül látó varázsló estjére elmenni, inkább pihen, és egymagában sörözik. Ilyen tulajdonságok mellé nehéz társítani a folyton dalra fakadó, táncoló színészt.

Hogy ez a történet milyen korosztálynak szól? Magam sem tudom eldönteni. A gyermek figyelmét talán nem tudja lekötni a másfél óráig tartó mesélés, de a tegnap esti közönség sem mindig értette az előadás humorát. A történetek megértése, összekapcsolása is egy magasabb értelmezési szintet követel.

.dEkA.

Por

2011-10-18T01:31:00.001-07:00

Egy mindennapi házasság nem mindennapi története: a szűkölködésben élő két ember megnyeri a lottó főnyereményét. A férfi izgatottan szalad haza a munkahelyéről, s lassan mesélni kezd. Elmondja, hogy évek óta félretesz havi pár ezret és lottózik. A feleség kiborul, mire a férj hirtelen megszólal: nyertem… nyertünk.

Pillanatnyi szünet után a szelvénynek egy megfelelő helyet találnak: egy kakaós dobozt. Leülnek az asztalhoz és elkezdődik az álmodozás-tervezgetés.

Rövid ideig tartó öröm után a feleség egyre sötétebbnek látja a helyzetet. Mi lesz, ha a gyerekeknek rosszat tesz a pénz? Biztosan inni fognak, drogozni és kurvázni. Nem, tanulni sem fognak. Eddig sem tanultak, ha pénzük lesz, mégúgyse fognak. Elköltöznek otthonról, megtanulnak valami világnyelvet és többet egy szavukat sem értik majd a szülők. S mi lesz a családdal, ha megtudja a város, az ország, hogy ennyi pénzhez jutottak? Meg fogják őket ölni. Egyértelmű. Jönnek és lepuffantják őket. És mi lesz a feleség főztjével? Nem lesz már szükség rá, helyette vendéglőben fognak enni…A nő egyre riadtabban sorolja a rémképeket, majd lezárja a vitát: ő nem kér ebből a pénzből. Ha a férje kéri, hát vigye, de akkor költözzön el. Társa első percekben hajlik az ötletre, majd a feleség elé löki a kakaós dobozt mondván, neki nem kell. Csináljon vele a felesége azt, amit akar.

Ha elégetem a papírt, itthon maradhatok? – kérdi a férj összetörten, s a feleség bólint.

Meg fogjuk bánni – veszi kezébe a gyufát a férj, majd a kakaós dobozva dobja és együtt nézik, ahogy porrá ég a szelvény.

A díszlet, a szegényes konyha nagyon kifejező. Igazi, működő tűzhely is van benne, ahol a feleség az előadás alatt ebédet főz. A jelmez is kitűnő: a nő otthonkában van, a férfi sportnadrágban és mintás, fiatalos pólóban.

A két színész játéka hiteles. A szereplők közti kapcsolat mély és őszinte.

Egymásra néznek, lemondanak a nyereményről – nem is beszélnek, értik egymást anélkül is – majd elégetik a papírt. Megfogják egymás kezét. Ez a mozzanat kulcsfontosságú az előadásban. A nyerő szelvényből, a családba érkező csodából öröm lesz, majd veszekedés, megvetés, gyűlölet, lemondás. De mindez szükséges ahhoz, hogy végül a tökéletes bizalom és összetartozás érzése lépjen színre.

.JH.

Vasárnapi beszámoló

2011-10-18T01:28:00.001-07:00

Borús reggelre ébredtünk, s bár vasárnap volt, mégsem szenteltük azt meg pihenéssel. A dráMA ötödik napján is dolgoztunk, mint bármelyik másik napon.

Délben a kortárs politikai színházról tartott előadást az érdeklődőknek Lőkös Ildikó budapesti dramaturg, az SZDH társelnöke. Érdekes előadás volt, szóba került sok érdekes rendező és produkció. A végén már-már vitává nőtt a résztvevők közötti beszélgetés az Erdélyben éppen műsoron lévő politikai színházi előadásokról és rendezőikről.

Délután 17 órától Henry Sugar barátjának, azaz Puskás Győzőnek az egyéni műsorát tekinthették meg az érdeklődők a stúdióteremben. Közben én Patkó Éva rendezőnek segédkeztem az esti előadás előkészítésében.

19 órakor meg is kezdődött a Kenyérrel a zsebben című előadás, utána szokáshoz híven megbeszéltük a látottakat. A kulisszákból személy szerint sokat nem láttam, inkább csak hallottam. A szöveg érdekesnek hangzott, a közönségnek is tetszett a nevetések alapján ítélve. A színészi játékot azonban nem tudtam megítélni, az látni kellett volna. Mindenesetre, ha nem is volt ez a vasárnap a pihenés és feltöltődés napja számomra, legalább részese lehettem a „csoda” megteremtésének.

.ursula.

Pont

2011-10-18T00:51:00.001-07:00

Sipsz-supsz. Zityi-zutyi. B****s. Kutya. Nem kutya. Autista. Tüzel. Vonat. Akármi. Bármi. Semmi. Kinek mi. Godot? Nem. De. Mégis. Mégsem. Vişniec. Vagy szereted. Vagy nem. Langy nincs. Szöveget meghagytuk. Csak a második felvonást hagytuk el. Túl van írva. Sötét. Doboz. Két nő. Nem két férfi. Két nő (?). Nő? Kutya. Ember. Akárki. Bárki. Senki. Kút. Mi benne? Ők benne? ??? Csoda. Mi? Micsoda? Kenyér? Kő? Manna? Megváltás? Pillanat? Találkozás? Emberek. Én és Énke? Én és Ő? Mi? Mi, kutyák? Mi, emberek? Kinek ki. Kinek Én. Kinek Ők.

Kérdések. Kérdőjelek. Rám van bízva. Ránk van bízva. Akármi. Bármi. Semmi.

.kkat.

De mi lett a nővel? - szakmai

2011-10-18T00:49:00.000-07:00

Mivel úgy gondoltam a viták nagy részét nem tudom visszaadni elmesélve, így egy rövid jelenet erejéig számot adnék arról, mi történt a szakmai beszélgetés első negyed órájában, nevesítés nélkül.

Kritikus: Most is egy olyan szerzőnk van, aki sajnálatunkra nincs jelen, de aktív színházi szakember. Dramaturg, író, rendező, s ez egy igen híres műve. Nemcsak díjakat kapott, hanem azt hiszem, hogy Csaba íróként ezzel robbant be, ugye?

Dramaturg: Nekem is úgy rémlik, de ezt megelőzően is jelent meg műve.

Kritikus: Igen, igen, de biztos vagyok benne, hogy ez volt számára a nagy áttörés. Azt gondolom, hogy a De mi lett a nővel? borzasztó nehéz darab, és nekem ezt az előadást nézve az volt a benyomásom, hogy ti gondoltatok egyet, összefogtatok, összeálltatok és megcsináltátok.

Rendező: Ez egy saját ötlet volt, s valóban közös termék.

Kritikus: Valahogy az volt az érzésem, hogy ez egy alulról jövő kezdeményezés.

Rendező: Én kerestem meg az ötlettel Csongort.

Kritikus: Na erre gondoltam, s ezt az érzésem erősítette meg a színlap, és az egész előadásnak van egy ilyen hangulata, nehéz megmondani mitől, de van. Aztán megnéztem a színlapot és láttam, hogy a díszletet is ti csináltátok, a jelmezt is és a mozgást is. Ez azt mutatja, hogy valamiféle közös érdek, közös gondolkodás eredménye. Megmondom őszintén, hogy ez egy iszonyatosan nehéz darab, hogy ezek a különálló történetek hogy állnak össze egésszé, és hogy tudják az én kíváncsiságomat megtartani. Ez nagyon nehéz, és az sem egyszerű feladat, hogy színészileg hogyan tudják megoldani, hogy megy át az egyik történet a másikba. Az volt az érzésem ahogy ez az egész bonyolódott, hogy egy vonatkocsiban vagyunk. Furcsa módon egyenletes a vonaton zötyögés, de időnként vannak benne kiakadások, fékezések. Van ahol nagyon ritmusban vagyunk, és van ahol teljesen elereszt, tehát nem tudok vele menni. Gondolkoztam rajta, hogy ennek mi lehet az oka, de majd átadnám a szót, hogy ki hogy élte meg. Nagyon expresszíven indul például a mozgással, de az aztán valahogy elfelejtődik. Van ez a három bőrönd is, amikkel valamikor nagyon jól képződik meg az új tér, és van amikor egyáltalán nem érzem a teszegetését-toszogatását expresszívnek, vagy indokoltnak, de lehet, hogy nem jól láttam, tehát kíváncsi vagyok ki hogy gondolja. Ez a vagon, ami engem marhavagonra emlékeztet, nagyon sok asszociációt kelt az emberben, és nem igazán tisztult le számomra, hogy miért éppen ez a helyszín, valamint az alaphelyzet is tisztázatlan maradt, tehát hogy mihez képest vannak a történetek?

Rendező Az, hogy ebbe a világba helyeztük Kiss Csaba művét, számomra egyszerű. Nekem kellett egy válasz arra a kérdésre, hogy ez a három ember miért kénytelen folyamatosan egymásra utalva haladni valamerre, és egyáltalán miért kezdik el ezt a történetet, miért kezdik eljátszani a történet bizonyos állomásait? Erre találtam egy választ, ami semmi más, mint hogy az egymásra utaltságukat egy ilyen bezárt rendszerbe képzeltem el. Pont azért kezdik el a mesélgetést, hogy ne kelljen azzal foglalkozni hol vannak. Lehetett volna más választ is találni, de én ezt így gondoltam ki, így képzeltem el. Azt azonban a teljesség kedvéért el kell mondanom most nektek, hogy az előadásból lecsippentettünk öt percet. Van egy végszó, kinyílik az ajtó és utána visszacsattan megint ez az expresszív mozgás. Abban a mozgásban nagyon sok minden benne van, amit te hiányoltál, és kiderül, hogy ki akarnak-e szállni, vagy sem. Ez azért nem volt, mert technikailag tönkrement ez az egész történet. Nem rajtunk múlott, és nagyon sajnálom, hogy így alakult.

Kritikus: Ez nem derült ki hamarabb, mondjuk a próba alatt?

Rendező: Ez ott derült ki, abban a pillanatban, mikor nem nyílt ki az ajtó.

Kritikus: Igen, így valóban más lenne, de a videónál is volt valami.

Rendező: Az elején is történt egy technikai malőr, mert voltak páran, akik már sokadjára látták az előadást és magabiztosan előre mentek. Teljesen sötét kellett volna legyen, bejön a néző, keresi a helyét, de nem tud leülni és akkor a kislány vezet minket a helyünkre.

Kritikus, és sokan: Igen, igen…(hangzavar)

Rendező: Tehát az volt, hogy jöttek be a nézők, botorkáltak a sötétben, és szegény technikus megijedt, hogy mit csináljon, és inkább adott egy kis fényt. Ez az egész kezdés egy hangulatot akart megalapozni, semmi több nem lett volna…

Itt elvágom a beszélgetés fonalát, bár a továbbiakban is érdekes dolgokat boncolgattak, de ezzel is szeretném felhívni a figyelmet, hogy a nézőket célozná a közönségtalálkozó, akik nem vitték túlzásba a részvételt ezeken a beszélgetéseken. Pedig kíváncsiak lennének az alkotók is, hogy mi a véleményük, és kérdéseiket is feltehetnék.

.Theokleia.

Össze lehet rágni

2011-10-17T03:26:00.001-07:00

A MÁban való botorkálás mélyre vezet – egy kút melletti találkozáshoz, zuhanáshoz-, ahol meglátlak. Ahol meglátom magam. Meglátsz engem. Most már éjjel-nappal meglátogatjuk egymást. Ma-holnap magunk is kutakká leszünk. Még mélyebbre kell csatangolni. Újabb kutakban akarunk más kutakká lenni. A szivarvég-szedegetőknek nincs mit veszíteni. Mert szegény vagy. Ez nem kérdés. Ne várd mástól a választ. Te ismered önmagad legnagyobb koldusát. Hangot hallunk, állati vonyítást. Körülvesz a kiszáradt kút végzetessége. Várjuk a morgást.

Hívjon valami. Szóljunk magunkra. Szólj rám. Érezzük, hogy él még bennünk az ösztön. Tudjuk, mert enni kér. Némán nyüszít bennünk egy állat. Meg kell köveznünk. Egymás előtt szemet hunyva rejtjük el magunkban a fegyvert. Óvjuk a szótlan vonyítást. Minden nap zsebeinkben bújtatjuk köveinket. Éjszakánként megálmodjuk a csodát. Reggelre pedig valahogy mindig van, amibe beleharapni, egymás kenyerét össze lehet rágni. Megetethetsz és megetethetlek.

.dEkA.

Kútban

2011-10-17T03:25:00.000-07:00

Két ember áll egy kút mellett reggeltől estig, estétől reggelig. A mélybe került kutya hangját, mozdulatait lesik – hátha életben maradt! Hogy milyen módon került is oda, azt nem tudjuk. Talán valaki kútba dobta. Vagy öngyilkos akart lenni. Vagy éppenséggel ott született és biztosan jól is érzi ott magát.

Elrontott életük miértjei és hogyanjai merülnek fel a szereplőkben, s a válaszok egyre többfélék és egyre kétségesebbek.

Fel kéne hozni a kútból – térnek a lényegre minduntalan, de a megmentésre sor soha nem kerül. Pedig szeretik a kutyát. Szeretnék hallani kedves csámcsogását, elvinnék a tópartra is. Sajnos nincs megoldás. Kötéllel nem lehet felhozni. S különben is, ki tudja, lehet, hogy veszett és megharapná valamelyikőjüket. Nem, inkább maradjon lent az a kutya. Lehet, hogy jobb is így neki. Pillanatok múlva azonban megint arra a következtetésre jutnak, hogy azért mégis jó lenne kihozni azt a kutyát.

Időnként kenyeret dobnak a kútba, megnyugtatva lelkiismeretüket – ha nem is tudták megmenteni, de legalább megetették. Aztán hallgatóznak: vajon él-e még a kutya? Ha nem csámcsog, kétségbeesnek és hol még hevesebben pattannak fel egy utolsó kísérlet érdekében, hol teljesen lemondva ülnek a kút mellett.

Lassan besötétedik és a két ember „őrt áll” a kutya mellett. Talán már egy tetemet őriznek. Vagy egy haldokló állatot. Ha élne is, hiába őriznék – úgysem tudják felhozni a mélyből.

Dobjuk meg egy kővel – javasolja egyikük – ha halott, úgyis mindegy neki, ha azonban él, morogni fog. Az előadás végén újra megnéznék, hogy életben van-e a kutya. Egyikük újra a kődobást javasolja, mire a másik kifakad: mindenki úgy akart meggyőződni arról, hogy a kutya él, hogy követ hajított a mélybe. S mostanra talán az állat már nem is él.

A veszekedés során zsebükben, táskájukban levő kenyérrel támadnak egymásra. Mikor elfogyott, kőért nyúlnak, de még időben feleszmélnek és visszateszik a földre.

Besötétedett. Az égből kenyérdarabok hullnak. A szereplők, mintha mi sem történt volna- enni kezdik a kenyeret. Újra reggel van és az előző nap eseményei valószínűleg teljes egészében meg fognak ismétlődni, és holnap újra, és holnapután újra.

A két szereplő minden reggel megkapja az esélyt az újrakezdéshez – ahhoz, hogy kihozzák a kutyát a kútból, vagy legalább megetessék. Minden reggel „kenyeret dobál valaki az égből” nekik is, ugyanúgy, mint ők a kutyának.

A nézőtér elrendezése a kút mélységét idézi. A két szereplő jelmezéről kitűnik: peremvilági emberek. A díszlet csupán egy fekete doboz – a kút szimbóluma.

Egyik szereplő „ugrándozó” mozdulatait nem tudom hova tenni – nem érzem leigazoltnak. Azt pedig még kevésbé, hogy az előadás elején beült egyik néző ölébe.

Keretbe zárva mutatják be a darabot. Az előadás elején és végén a szereplők a kúton ülve szemeznek összeráncolt homlokkal a közönséggel: sosem lehet tudni, talán közöttük van az, aki a kutyájukkal ennyire elbánt.

.JH.

Fagypontok:

2011-10-17T02:54:00.000-07:00

„ – Azért van, aki Csongit sem hagyja szóhoz jutni.

– Én tartom az előadást, én mondom meg, hogy ki beszél.” (Szűcs Kati, Lőkös Ildikó)

„Radnai Annamari, aki én most én vagyok.” (Lőkös I.)

„Viszonylag reális tér, amiben emberek mozognak.”

„Gondolom az angyalok kara nem én vagyok.” (Csurulya Cs.)

„...hogy kell lopni a világirodalomból. Lehet tanítani és kell is.” (Ungvári Z. I.)

„ – Meggyőztétek?

– Most vesszük rá, még nem történt meg.” (Csurulya Cs., Lőkös I.)

„Ne csak elvileg jelenjen meg a pálinkagyártás, hanem legyen ott a pálinka is.” (Csurulya Cs.)

„Az emberek lehet, hogy nem adják oda a drámájukat egy kakaóscsigáért.” (Csurulya Cs.)

„Katikám, van olyan, ami nem ízlés dolga. Tudod, van olyan, hogy szakmai minimum.” (Lőkös I.)

„Látod, Kati, csak érzem a dolgokat.” (Nagy Pál)

„A drámapályázaton az az igazi kihívás, hogy olyat írj, hogy második legyél.” (Csurulya Cs.)

„Van egy pár tapasztalatom, csak senkit sem érdekel.” (Lőkös I.)

„A kritikus rosszabb, mint a dramaturg.” (Lőkös I.)

„A magamfajta veteránokat kritikusan kell szemlélni.” (Nagy András)

„Gertrudis neve hamlet anyjából ismerős.” (Nagy András)

„Na, akkor ebben sem értünk egyet, de ez így jó.” (Lőkös I. Szűcs Katinak)

„Nem húztunk ki semmit, de mindent kicseréltünk.” (Láng Zsolt)

„Csak érzem, hogy hol ülök.” (Lőkös I.)

„Nem csinálunk egy Lőkös rovatot?” (bréka)

Színházi terminusz technikuszok, II. felvonás:

2011-10-17T02:47:00.000-07:00

szokásos szertartás

etikus színház

magyar valóság

jó színészet

együttkommunikáció

színház Megváltó

hajaz a mára

impozitás

esztétikai minőség

hangleejtés

színházi förmedvény

színházi kérdő tekintet

színházi rendőrség

jólkinéző előadás

intelektualizmusos gyávaság

meddő csoda

zityi-zütyi

Klasszikusok, kortársak, és megszokás

2011-10-16T13:21:00.000-07:00

A szombati nap színházi része délben kezdődött, Nagy András szakmai előadásával, melynek témája: A magyar dráma fejlődése a klasszikustól a kortársig. Ennek keretében három nagy klasszikust emelt ki, melyek a Bánk bán, Az ember tragédiája és a Csongor és Tünde. Teljes mértékben egy szemináriumon éreztem magam, ahol az ismert művekről gyarapodott ismeretem. Ezt követően párhuzamot vont a huszadik század szerzőivel, és azzal a kortárs generációval, akinek érdeklődése nem igazán húz a történelmi témájú darabok felé, ami nem feltétlenül probléma. Változnak az idők, és ez nyomon követhető az irodalmi termésen is és az előadások sokszínűségén egyaránt. A közel másfél órás fejtágítást a program szerint egy öt és fél órás szünet követte, melyet személy szerint ki tudtam használni az előző napi előadás élményeinek megfogalmazására.

Este hét óra után igen nagy létszámú közönség tömörült be a Stúdióterembe, a Krízisek, avagy még egy szerelmi történet című előadásra. Ahogyan ahhoz már tavaly hozzászokhattam, most sem értettem a szöveget, ami ugyanúgy nem zavart, mert a lényeg azt hiszem így is világos volt. Egy házaspár mindennapjai elevenedtek meg, de nem az édes, hanem a keserédes, az unalmas, a jellegzetes napok. Azok, amikor még véletlenül sem érti meg egymást két ember. A feleség csak beszél, beszél, beszél, a férj pedig csitítja, egyre erőtlenebbül, míg belealszik a másik monológjába. Semmi különös nincs ebben, az egyik elhanyagoltnak érzi magát, míg a másik egyszerűen fáradt. Megszokottá vált minden, nem figyelnek egymásra. Mégis együtt maradnak, szeretetből, megszokásból, s mert úgy döntöttek együtt élik le az életüket. Nem mese az egész, hisz magunkra ismerhetünk a különböző helyzetekben, s a nyelvi korlátokat áthidalja az előadásmód, a gesztusok, arckifejezések, hanglejtés. Roberta Popa Ionescu és Călin Ionescu kettőse valószínűleg saját életéből is merített a szöveg színpadra állításakor.

Az ezt követő szakmai beszélgetésen nem okozott nagy meglepetést a szerző saját szavaival ismertetett szöveg, mivel azt hangsúlyozta, hogy ez a dráma egyrészt személyes élményekből táplálkozik, másrészt pedig nem egy szappanopera-jellegű kapcsolatot akart bemutatni, hanem azokat a hétköznapokat, mikor már nem lángol a szerelem, mikor minden apróság idegesít a másikban. Igaz, fontos a szöveg, és minden bizonnyal nem esett túlzásba a szépirodalmi költői képekkel, mivel igen gyakran nevettek fel körülöttem az emberek az előadás alatt.

Az Off-program keretében este kilenc órától a Kesh zenekar adott koncertet a Nagyszínpadon, ez azonban nem vonzott annyira, mint a pénteki Magyar Jazz Quartet, így nem is vettem részt rajta.

Ami a nap nem színházi részét érinti, az az esti borozás a Mokkában, ami ugyan jó hangulatban telt, különösebb dolgok nem történtek, így erről nem számolok be. Alapjában véve tartalmas napot zártunk.

.Theokleia.

Közönségtalálkozó – Krízisek, avagy Még egy szerelmi történet

2011-10-16T13:18:00.000-07:00

A szerző, Mihai Ignat ittlétének következtében az eddigi közönségtalálkozók közül talán ez sikerült a legközvetlenebbre, kötetlen beszélgetés alakult ki a kritikusok, színészek, nézők és a szerző között.

Sok minden mellett az is kiderült Mihai Ignat őszinteségének köszönhetően, hogy mért pont erről a témáról írt, mikor kezdett el drámákkal foglalkozni, meg hogy a költészet (lévén költő is) mennyiben van jelen a szövegekben. A drámai műfaj aránylag új fejezet az életében, a központi szerepet addig elsősorban a filológia és a költészet játszotta. Ennek ellenére az élő, beszélt nyelv használatára törekszik, szerinte a líraiság a drámai szöveget nagyrészt csak gyengíti, motívumként, hangulatokban viszont természetesen megjelenik (pl. az eső hallgatása). Korai drámái, saját bevallása szerint gyengébbre sikerültek, mint mondta: „olyan dolgokról írtam, amiket nem igazán ismertem” pl. (eutanázia). Ezek után a felesége hívta fel a figyelmét egy „igaz” jelenetre egyik korábbi szövegéből, ennek nyomán született meg a Krízisek, avagy még egy szerelmi történet. A darab kritikus olvasói azt mondják, hogy a dráma egyoldalúan, csak a negatívumokra koncentrálva mutatja be a párkapcsolatokat. Ezt Mihai Ignat és a színészek is (Călin Ionescu, Roberta Popa Ionescu) megcáfolták, szerintük úgy a szöveg, mint az előadás a pesszimizmus által igyekszik felhívni a figyelmet saját kapcsolataink hibáira. Egy néző a beszélgetés végén igazolta az alkotók véleményét, ő is azt mondta, hogy az előadás kiragadja a párkapcsolatok elkerülhetetlen problémás részeit, melyek, hogyha figyelmen kívül hagyjuk őket, akár kapcsolataink vesztét is okozhatják.

A dráma születésén kívül az előadás méltatása volt a központi témák egyike: a magyar anyanyelvű, románul egyáltalán nem értő kritikusok (Szűcs Katalin és Lőkös Ildikó) szinte csodálkoztak azon, hogy bár nem értvén a szöveget, mégsem lankadt a figyelmük, mindvégig érezték a párbeszédek feszességét, a nyelv dallamosságát, és a történet egészét is kíváncsian követték.

Érdekességként még megemlíteném, hogy az előadás rendező nélkül született, a plakáton rendezőként a színésznő neve szerepel, viszont saját bevallásuk szerint közösen dolgozták ki, tudniilik az életben is házasok.

.kkat.

Betűkre törve, hangokba dőlve

2011-10-16T06:42:00.001-07:00

Pár órával ezelőtt a Tomcsa Sándor Színház nagyszínpadán, bent valami szétfeszült.

A budapesti poprock zenekar is utazott. (nem folyamatos jelen időben) Tegnap még a Szekszárdi Esti Cafében zenéltek, ma már nekünk adtak koncertet.

A Kesh alig két éve alakult, és még abban az évben I. helyet ért el a ZP (Zöld Pardon) Tehetségkutatóján. Azóta két kislemezük jelent meg. A Milyen már dalukhoz klip is készült, melyet naponta láthatunk a magyar MTV-n. Ez év elején kaptak meghívást az Mr2 Akusztik műsorába, ahol saját dalaik mellett feldolgozásokat is játszottak. A YouTube szerint a legtöbbet hallgatott Kesh-felvétel a Mizu-cover, ami fél év alatt 1 000 000 kattintást kapott.

A székelyudvarhelyi közönség kíváncsi volt a hat fiatal zenéjére. Kocsis Bence szövegeit kevesen ismerték, ám az Isten Háta Mögött együttes Közkút elektromos zenéjének áthangszerelt változatát már visszatapsolták. Az első kislemezük címadó dalát, a Levegőt is el kellett énekelniük még egyszer.

Bence többször hangsúlyozta: „Nagy megtiszteltetés nekünk, hogy itt lehetünk. Reméljük, még jövünk.” A közönség tapssal válaszolt a zenekarnak.

.dEkA.

Krízisek avagy Még egy szerelmi történet

2011-10-16T06:40:00.000-07:00

Egy nő és egy férfi – házasok. Szétválaszthatatlanul összekötötte őket valami. Hogy mi? Talán a megszokás, a változástól való félelem, talán ők sem tudják, micsoda.

Egy reggel egymás mellett ébrednek, s riadtan észlelik, hogy egyikőjük sem ismeri a másikat, sőt, még a lakás is idegen. Egymáson kérik számon az éjjeli eseményeket. A veszekedés azonban nem vezet sehová – el kell fogadniuk, hogy egyikük sem emlékszik semmire.

A nem a legromantikusabb első randevú mégis egy életfogytig tartó házasság kezdete.

A parkban, a koncerten (még szerelmük elején) csak belső harcot vívnak. A férfi idegen nőkről fantáziál, sörre és vécére vágyik, míg a nő központi témája a két-három kiló súlyfölöslege. Még véletlenül sem közelítik meg egymás lelki világát. Látszólag semmi közük egymáshoz.

Az évek telnek és a két ember egyre érdektelenebbé válik egymás számára. A heves viták egyre csendesebbek, mégis szókimondóbbak. A probléma megoldásának lehetősége szóba sem kerül. Mintha bezárták volna kettőjüket egy cellába. A kulcsot nem érdemes keresni – ebben az egy dologban a két fél egyetért. Nem, ez nem lehet hűség, inkább kényelem.

Megöregedtek. A két ágy az évek múlásával egyre távolodik egymástól. Két meggyötört ember fekszik egymáshoz közel, s a plafont nézi – egyik a másikra már nem is tekint. Monoton hangon sorolják: megöregedtél, ráncos vagy - nézz magadra, a melleid lógnak, a te fogaid sárgák, sörhasad van, a lábadból piszkafa lett… a ki nem fogyó szemrehányások végtelen sorát türelemmel tárják egymás elé. Nem ordítják hevesen egymás arcába, nem is dühösek már – csak lassan, egyre halkabban sorolják és sorolják.

Egy ágy, egy vetítővászon, egy fotel és egy laptop – ez a díszlet és kellékek összessége. A látvány egyszerűsége hangsúlyosabbá teszi a színészi játékot, és felerősíti az egyedüllét hangulatát.

Az irónikus cím determinálja a két szereplő házasságának sorsát.

.JH.

De mi lett a nővel?

2011-10-16T02:08:00.000-07:00

Szálka ment a talpába.
Rossz vonatra szállt.
Elfejtette kinyitni a marhavagon ajtaját.
Lelépett Antonio Banderassal.
Megtalálták egy bőgőtokban. Élve.
Begyulladtak a hangszálai.
Semmi.
Dénes Gergely Irinája láttán elhagyta a pályát.
Megszökött a szövegből.
A moszkvai jiddis népdalversenyen első lett.
Nem bírta az udvarhelyi hideget és disszidált Portugálba.
Azt hitték, hogy mennyasszony és ellopták.
Elindult a román dráma nyomába, sajnos S. Crişan hiányában nem tudjuk merre.
Leesett a díszletről.
Elütötte a vonat.
Elhagyta a hamucipőjét.
Melyik nővel?

A magyar dráma fejlődése a klasszikustól a kortársig

2011-10-15T13:08:00.000-07:00

Nagy András előadásáról szréka és pitty beszélget

Rékával azt próbáltuk dekódolni, hogy miről is beszélt Nagy András drámaíró a reggeli előadásában. A téma a magyar dráma fejlődése a klasszikustól a kortársig. A hajnali 12 órához képest Nagy András remek formában volt, és gyakorlatilag 50 perc alatt lepörgött előttünk két évszázadnyi drámatörténet. Annak ellenére, hogy az előadás szinte egy monológ volt, most megpróbáljuk interaktívan bemutatni.

P: Nekem az eleje kicsit homályos volt, sőt egyáltalán nem értettem, hogy hová akart kilyukadni, kellett tíz perc, amíg belerázódtam, és elkezdtem kapisgálni, hogy mit is akar mondani.

R: A klasszikus magyar drámaírás története, ahogy én értettem, Csokonai nevéig nyúlik vissza, viszont az előadás három fontos állomása Madách Imre Ember tragédiája, Katona József Bánk Bánja és Vörösmarty Csongor és Tündéje volt. Igazából a drámaírás nem önálló munka, hiszen Madách művében megjelenő frappáns nyelvi világ Arany János újításán múlt. A dráma és a költészet már itt szorosan összekapcsolódik.

P: Igen, azt hiszem itt emlegette, hogy a szerzők intenzív együttműködése ellenére kiforratlan volt még a színházi játék. Például Petőfi Egy estém otthon c. versében apja reflektál a színészet korabeli presztizsére: „Szeretném látni egyszer,/Mint hánysz bukfenceket.” Amit ha lefordítok magamnak, akkor azt jelentette, hogy a magyar színház intézményesítése még gyerekcipőben járt, többnyire vándortársulatok működtek, kezdetleges színházi nyelvvel.

R: Katona József is megfogalmazta azt, ami ma is probléma a drámaírásban: „a játékszíni költőmester nem tud lábra állni.” Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy kezdetben a művek főként irodalmi jellegűek voltak, amelyeket nehezen lehetett színpadra állítani. Mert a drámaíró víziója nem egyezett meg a valósággal.

P: Ezzel ellentétben Katona Bánk Bánja, már a nemzeti identitás veszélyéről szól, és az író megpróbálja meggyőzni a közönséget arról, hogy a színház az identitás megőrzésének helye.

R: Ez az a „politikai program”. Nem véletlen, hogy a Bánk Bánt mindig valamilyen fordulópont következtében adták elő. De Vörösmartynál a drámaköltészet létértelmezéssé válik, és felhagy a politikával. Olyan jellegű mesetörténetet állít színpadra, amelyben a realitás szertefoszlik.

P: Mára pedig sokkal tágabb a színházi együttműködés fogalma. A szerző elveszítette az önállóságát, és a színpadon ami megjelenik, az közös alkotás.

R: Ezt nyilvánvalóan a társadalmi széttöredezettségnek is köszönhetjük, a magyar pesszimizmusának is, nem csak egy költői bravúrnak. A színház mint forma mindig reflektál a társadalomra mint formára.

P: Ettől a klasszikus dráma még létezik, csak a szöveg elveszíti a prioritását, és alárendelik a színpadi megvalósításnak.

R: Jó, jó, de adaptálják őket, és a történetek teljesen a huszonegyedik századról szólnak.

P: Gyakorlatilag az út a klasszikustól a kortárs drámairodalomig a szerző tragédiáját jelenti, a lassú de biztos leépülését.

R: Szóval sanyarú sors vár a sok dramaturgra.

.szreka., .pitty.

Az évad legjobb drámái 2011

2011-10-15T10:21:00.000-07:00

a Színházi Dramaturgok Céhe döntése alapján

A Színházi Dramaturgok Céhe a Magyar Színházi Társaság tagjaként önálló egyesületként működik, fő programjuk a zalaegerszegi Nyílt Fórum, de szakmai díjakat is osztogatnak, ösztöndíjakra tesznek javaslatokat, pályázatok elbírálásában is részt vesznek, ugyanakkor érdekképviseletet is próbálnak ellátni. Ilyen szakmai szervezet Erdélyben nem létezik, ezért az itteni dramaturgok arra kacsintanak, erdélyi magyar drámát ott díjaznak, és itt Magyarországról hívott szakembertől hallgatunk előadást az évad legjobb drámáiról, amely Magyarországra vonatkozik, mégha a jelölések között ott is szerepel egy erdélyi dráma (Székely Csaba: Bányavirág). Bármilyen félreértést megelőznék azzal, hogy ebben semmilyen vád nincs, inkább kérdés magunkhoz, miért nem jön létre itt is hasonló elhivatottsággal rendelkező szervezet? Az ilyen fesztiválok pedig több területről jövő szakmai szervezetek találkozásának adhatna helyet, ahol nem az lenne a témakör, hogy hogyan működik máshol, hanem a tapasztalatcserére kerülne a hangsúly. Mivel egyelőre úgy tűnik, hogy ebbe az irányba semmilyen mozgolódás nincs (vagy talán most kezdődött el valami a gyergyói kollokviumon?), addig örülünk, hogy a (romániai) határon túl legalább olvassák az erdélyben született drámákat.

Mivel a SzDC tagjai pályázatok kuratóriumának döntnökei is, ezért elsőkézből kapják meg a drámaszövegeket, de vannak esetek, mikor a szerző küldi el drámáját a céhhez, esetleg egy ajánlás segít a drámának, hogy a megfelelő kézbe jusson. „A dramaturg életében az a legnagyobb siker, ha eljuttat egy drámát az előadásig”, mondja Lőkös Ildikó, az SzDC társelnöke, s ezt az is bizonyítja, hogy arra a drámára is szavaznak, a Színházi Kritikusok Céhével ellentétben, amely nem került még bemutatásra, de nyomtatásba már igen. Az előadásból még azt is megtudjuk, hogy elsődleges céljukká vált a kezdő kortárs drámaírók felfedezése és főleg a szöveg értékére próbálják felhívni a figyelmet. Az évad legjobb drámájára csak Dramaturg Céh tag szavazhat, és a döntés titkos szavazás által születik meg. Állandó vitát jelent, hogy a felolvasó színházi előadás vagy a kötetben való megjelenés előnyösebb egy drámának, illetve előadások szövegkönyvei (pl. Mohácsi és Pintér előadások), valamint az adaptációk, melyek elvileg ki vannak zárva a versenyből. A 2011-es évad öt lehetséges nyertest ígért:

Eszterházy Péter: Én vagyok a Te

Garaczi László: Ovibrader

Háy János: Háromszögek

Székely Csaba: Bányavirág

Závada Pál: Janka estéi.

Végül az Én vagyok a Te c. dráma nyerte el az évad legjobb magyar drámája díjat, a Nyílt Fórum elismerését, a Vilmos Díjat pedig a Bányavirág kapta.

.bréka.

Egy meghűlt naplója

2011-10-15T08:45:00.000-07:00

Tegnap reggel iszonyatos torokfájással ébredtem, ráadásul valamikor hajnalban, 7 óra körül, mert dolog van a fesztiválon, és lehetőleg 10 előtt el kell küldeni az előadásokról írt szövegeket. Előbb meg persze meg kell írni.

Meglett, de mivel a szállásunk internethiánya már lefekvés előtt nyilvánvalóvá vált számomra, nem volt elég megírni, még be is kellett menni a színházba valami netfélét keresni. Pedig de jó lett volna még aludni egyet szakmai előtt.

Később szerre jelentek meg a hűlés többi jelei. Köhögés, fejfájás, szemek elfáradása, fázás, hangtorzulás, stb. Előadáson, szakmai beszélgetésen és vacsorán kettősséggel voltam jelen. Vagyis úgy a külső világ, mint a belsőm történéseire egyaránt figyelnem kellett. Rájöttem, hogy a hűlés hihetetlenül megnöveli a testtudatot. Két napja érzem a torkom minden milliméterét, a tüdőmet és a fülemmel összekötő csatornákat, azt, hogy az orrom mennyire mély tud lenni és a fejem is milyen sok árnyalatban tudja fájni magát. A De mi lett a nővel? közben is mindegyre visszatértek a gondolataim a csizmában fázó lábamhoz, pedig igazán le tudnak nyűgözni a jól megcsinált színészi váltások. Vacsora közben meg örülni kezdtem annak, hogy milyen jó meleg van a Küküllőben (a vendéglőben, nem a folyóban), ráadásul már a zene is jobb volt az addigiaknál. (Sajnos nem tartott sokat, ma délben újból lagzizenére ebédelhettünk – a menü szerint borsólevest, de Kata csak hármat talált benne).

Vacsora után már a lélegzés is nehézzé vált. Az az egyik legrosszabb dolog a hűlésben, hogy az ember fogmosás közben többször is szuszogási szünetet kell tartson. És a mentolos levegő csípi a torkát. A légzési nehézségek kellemetlenné tették az esti szakmai kocsmázást, pedig nagyon jöttek az ötletek meg az emberek, szinte annyi szakmabeli összegyűlt, mint a szakmai beszélgetéseken.

Kitaláltam, hogyan szúrok ki az egyre inkább elszemtelenedő hűlésemmel. Hazamentem gyorsan, bevettem valami gyógyszert, s ágyba bújtam azzal a gondolattal, hogy tizenegy óra alvás után biztosan jobban leszek. Nem jött össze, 8 után már nem tudtam aludni. Fél 10 körül besétáltam a színházba a legvastagabb kabátomban, és legnagyobb meglepetésemre velem szembesétált egy srác románul énekelve (Székelyudvarhelyen! Fesztiváli időszámítás szerint hajnalban!*): hei-ho, hei-ho, suntem pitici mişto. Azt hittem, lázas vagyok. A délelőtti magyar drámatörténeti előadás alatt a beszéd is kezdett elhagyni. Egyrészt a torokfájás intenzitása, másrészt a berekedés miatt, harbadrészt a hűlésre jellebző b és d betűk túlságos elszaporodása biatt. De legalább nem nekem kell majd bemutatni a mai szerzőt. :)

A mai program szellős, ahogy dEka mondta néhány órával ezelőtt. Ebéd és az esti Krízisek között nincs semmi, csak egy jó nagy írásszünet. Ennek a bejegyzésnek az első sorai után rájöttem, hogy egy meleg fűtőtest erősebb minden babonánál, mert ha úgy kívánja, képes vagyok még az asztal sarkához is ülni.

És egyúttal egy versenyt is kihirdetek. Egy meglepetés ajándék boldog tulajdonosa lehet az a kedves olvasó, aki elsőként kitalálja, melyik Kata számolta meg a borsókat ebédkor?

a.) Köllő Kata

b.) Szűcs Katalin Ágnes

c.) Demeter Kata

d.) László Kata

e.) Deák Kata

f.) Kincses Kata

g.) valamilyen más Kata

*Nagy András kijelentéséből levezetve: „fesztiváli időszámítás szerint reggel, de amúgy délben”.

.oszk.

De mi lett a nővel?

2011-10-15T08:42:00.000-07:00

avagy három férfi egy szűk térben

Akár eképp is jellemezhetném a ma esti előadást, ha kritikus attitűddel ültem volna be a színpadon kialakított, elkerített nézőtérre, azonban elsősorban kíváncsi néző vagyok, és nagyon sokáig szeretnék az maradni, így igyekszem mellőzni a cinizmust, és nem a problémás részeket emelném ki - mely egyébként szinte minden előadásban található, ha erre vagyunk kiélezve - hanem azokat a mozzanatokat, melyek szórakoztattak és magukkal ragadtak. Elsőként, már a nézőtérre érkezvén meglep bennünket a félhomály és a vetített képek sora, melyek bár halványan látszanak - technikai hiba - a hangulatot igyekeznek megalapozni. A kísérteties hölgy, aki jobb oldalt fogad bennünket végig kohéziós erőt képez az előadás folyamán, ugyanakkor el is választja a különböző érzelmi töltöttséggel rendelkező történeteket. Talán ő az a titokzatos hölgy, aki mind a három férfi emlékeiben másképp él. Azért talán, mert a Nő mindannyiuk szemében más alakot ölt, és a történetek eljátszása során is hol hűtlen, csalfa, kalandos, hol finom, szerény, visszafogott, de valódi mivoltában nem jelenik meg. Mindig csodás, és angyali, hisz ő az eszményi, az örök nő.

Maga a darab nyolc Csehov novella mesteri dramatizálása, egybefűzése, újraalkotása, melyek a következők: A fogadás, Ellenségek, Szerencse fia, Általános műveltség, Sebészet, A diplomata, Vesztett ügy és Regény nagybőgővel. Ugyan a dráma nem új keletű - Kiss Csaba maga rendezte az ősbemutatót 1997-ben a győri Padlásszínházban-, azóta is repertoáron tartják számos színházban, nem kevés sikerrel. Tóth Árpád férfimese rendezése új színt hoz a kínálatba. Helyszínük egy vagon, összes kellékük pedig három egyforma bőrönd. Ebben a beszűkült térben elevenedik meg a három férfi képzelete, miközben utaznak az elkerülhetetlen cél felé. Az első jelenet kontakttánca megfogalmaz egyfajta kitörési szándékot, szabadulási vágyat, ami felfogható a kijelölt céltól való menekülésként is. Lényege, kitérni nem lehet, a mese elindul. „De mi lett a nővel?”- hangzik fel a kérdés ismételten, és elhangzásakor mindannyiszor új történetbe kezdenek. Minduntalan mások bőrébe bújnak, ami a rendezésnek köszönhetően teljes mértékben érthető, és jól követhetők a váltások, a karakterek megformálásában. Az anekdoták világát idézik a történetek, néhol igen kaján humorral megfűszerezve, s olykor abszurdba hajló helyzeteket boncolgatnak. Nem a nő kivolta-mivolta hangsúlyos, hanem a három férfi egymáshoz és az örök nőhöz való viszonya, anélkül hogy a valódi asszonyhoz közelebb jutnánk. Aljosa, Jura és Gyabkin óriási vehemenciával kezdi meg játékát, s közülük is Barabás Árpád emelkedik ki, aki hihetetlen sokszínűséggel formálja meg Aljosát, s számos történetének hősét. A fiatal szerelmestől az idős emberig mindenkit hitelesen és emberien szólaltat meg. Nem a külsőségekben mutatkozik meg a metamorfózis, hanem belülről fakad. Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, de aki látta az előadást, bizonyára egyetért velem, és nem tart elfogultnak. Nem pusztán játékról van szó, hanem teljes át- és beleélésről, amitől minden szavát és mozdulatát igaznak fogadtam el. Bár végig ezzel az erővel van jelen a színpadon, számomra mégis a második játék fiatal jogászaként, majd a fiát most temető szegény orvosként, fogát fájlaló betegként, és öregemberként maradt meg leginkább emlékezetemben. Jogászként egy rövid jelenet leforgása alatt tizenöt évet öregedik, és ennek az időnek minden bölcsességét magába szívja pár perc alatt. A gyászoló apa szerepében valóban megrendülten áll előttünk, s a következő pillanatban ismét a kíváncsi Aljosa. Elképesztő gyorsasággal váltja arcait, színeit, jellemeit. Igaz, hogy Barabás Árpádot emeltem ki, de szót kell ejtenem Dénes Gergely és Antal D. Csaba alakításáról is. Nem pusztán azért, mert így kívánja az illem, hanem mert nem egy emberen múlik az előadás kimenetele. Dénes Gergely a szerelmes Irina Bikulina bőrébe bújva részben humoros, részben pedig bájos pilla-rebegtető kisasszonyt mutat. Ezek után kissé benne ragad a széplelkű hölgy karakterében, de a megelőző jelenetekben tanújelét adta, hogy nem kell beskatulyáznunk a finomkodó ficsúr szerepkörébe. Sánta és cinikus kalauzként is figyelemre méltó. Antal D. Csaba Jurája igazi mesemondó, és állandóan visszatérő kijelentésével borzolja a kedélyeket: „Tudd meg, még olyan is volt, hogy meztelenül vittem őt a hátamon!” Végül elmeséli ezt a valóban hihetetlennek ható történetet, melyben összeérnek a szálak. Kaján mosolya pikáns mesét sejtet, de mint minden csodának, ennek is csak egy része igaz. A poént nem lövöm le, már csak ezért is tessék kíváncsian végigülni az előadást!

Összességében az apróbb pontatlanságok ellenére is egy érzelemgazdag, ötletes rendezést láthattunk, mely megéri a vitatkozást, elemzést, nézőpontok ütköztetését, és reméljük, legközelebb kinyílik magától az ajtó.

.Theokleia.

Ó-da!

2011-10-15T02:03:00.000-07:00

Nem fesztivál, találkozó,

Ahol a hangulat.Pont jó.

Dehogy jó – nagyon jó. O-hó:

Ahol a női mell megfogható.

Dehogy megfogható – megfogandó! De jó!

A nőkre nem gondoltál, Csongor?

Remélem, a jövő év kárpótol[1]…

Pál, mostanában csak Te jársz a fejemben…

Blogírással töltöm éjjelem-reggelem

Repatriáltam – hazám a protokollterem.

(Mért hagytál el, Istenem?)

De mi lett a nővel? – folyton kérdezem -

A választ tán Szűcs Katalinnál meglelem.

Jöhet egy újabb szakasz szerintem,

Ez a gondolatsor gyümölcsöt már nem terem.

Tudom, hogy körkérdezni küldtél, Kata

De válaszolni senki nem akart – sajna.

Nem maradt más, csak a Mokka:

Teám maradéka, s e vers – hátha

Beteszed a blog Mély.pontjába

A rímekből most lassan kifogyok

„Bruschează-mă[2] sütit” adjatok!

(Pityu, érzed, hogy most Neked szavalok)

Reggeli úgy sincs – csak ezt kaphatok.

(Jó-jó. Én akartam így. Ne haragudjatok.)

…ide már nem tudok mit írni – feladom.

Amúgy láttam, fekete pontot is adhattok

A rímeim úgyis jók - minden kommentárt le.Pont.

Köszönöm, ó, vezérek, e hat napot,

Hogy a találkozóra meghívtatok.

Próbáltam kihozni magamból a maximumot…

…Csongor, örökké híved maradok!

Ja, s lájkolom a drámapályázatod!

Na, rohanok, s a Válságról is kritikát írok

- hajnalig megint fenn maradok…

Összegzésül annyit mondhatok:

„Én itt vagyok próféta, b@szod!”[3]

(www.színház.ró

ha kell még infó)

.dEkA. és .JH.

[1] Balladai homály

[2] Stefan Caraman: Visszatérés hazulról, Ízsván monológja

[3] Egressy Zoltán: Portugál, Csipesz az önkeresés útján

Csütörtökön már elkezd nőni a fű

2011-10-15T01:31:00.000-07:00

Hát ez a nap sem volt egy nyári nap. Mondatot háttal nem kezdünk. Mondjuk nálunk senki nem is akart öngyilkos lenni, éppen ellenkezőleg, mindenki megpróbálta túlélni az udvarhelyi hideget. A nap tizenegy órakor kezdődött, akkorra ugyanis Sorin Crişant vártuk, aki a román dráma fejlődéséről tartott volna előadást, ha eljött volna. Nem jött. Azóta sem tudjuk, hogy a román dráma merre tart. Helyette egy rögtönzött szakmai beszélgetés zajlott a Portugálról. Eddig minden a helyén volt, kivéve a román dráma fejlődését, és a beszélgetést a Portugálról.

Minden nap a Küküllő szálló ebédlőjében eszünk. Egy előkelő hely, ahol még a pincérnő is nyakkendőt visel, és az asztalra is olyan csicsásan helyezik el az evőeszközöket, illetve a szemetesről sem lehet eldönteni, hogy az most szemetes vagy jégtartó. Ízléses, amíg bedugod a füled, ugyanis válogatni lehet a magyar mulatós zene, és a nyolcvanas évek slágereinek széles palettáján, ami elég illúzióromboló. De legalább színházi, figyeltek, hogy legyen ellenpont, ki tudja, hogy mire gondolhattak, amikor a hotel zenei szerkesztőjét megkérték, hogy állítson össze egy listát az ebédnél lejátszott dalokból.

Estére nem maradt más, mint két előadás: Visszatérés hazulról, Csendélet kövér unokával. Mindkét előadás Bukarestben született, az előző a S-Baroc Társulat munkája, amíg az utóbbi az Odeon színház produkciója, ezekről amúgy valaki biztosan tájékoztat bővebben, ezért nem is vesézem.

.pitty.

Történetek a halálba vezető úton

2011-10-15T01:30:00.000-07:00

De mi lett a nővel? Ki ez a nő? Egyáltalán valós? De kik ezek a férfiak? Hová utaznak, és miért? Még sorolhatnánk az előadás láttán felmerülő kérdéseket, és valószínű, hogy nem tudjuk mind megválaszolni őket. Nem is kell.

Nyolc Csehov novella Kiss Csaba által összefércelt láncolatát láthattuk. Több különböző történet a fogadásról, halálítéletről és halálról, férfiasságról, szerelemről, de főként a nőről. Három egyforma ruhás férfi, egyforma bőrönddel, összezárva utaznak egy marhavagon kocsijában. Első látásra nem tudjuk honnan és hová. A díszlet láttán felmerülhet a nézőben a kérdés, vajon egy szibériai munkatáborba viszik őket, vagy Auschwitzba? Az orosz altatókat és siratókat éneklő fehérruhás nő szakrális jelensége belengi az egész előadást. Ő Irina, ő a Nő, az angyal, aki elsiratja a három halálba utazó férfit.

Az előadás egy kerettörténetbe építi a kisebb történeteket. Azonban a szakmai beszélgetésen kiderült, ez a kerettörténet nem tudott bezáródni technikai okok miatt. Ennek ellenére is érdekes előadást láthattunk, kiváló színészi játékkal. Egy-egy jelenet teljesen magával vitte a nézőt, teljesen belefeledkeztünk a mesébe. Ahány történet, annyiféle új karakter, a színészek pedig gyönyörűen váltottak egyikből a másikba. Kérdezhetnénk, hogy igaz volt-e mindaz, amit elmeséltek, elpletykáltak egymásnak az utazók, vagy csupán kitaláció, vágykép. Nem tudjuk, hogy valóban találkoztak-e vágyaik Nőjével. Mindez lényegtelenné is válik akkor, amikor hirtelen megáll a szerelvény, és ki kell szállniuk a „semmiségbe”.

.ursula.

Napi beszámoló

2011-10-15T01:29:00.001-07:00

Most léptem ki a Magyar Jazz Quartet koncertjéről, és ennek fényében hátulról kezdem a napi beszámolót. Tehát este 10-től haladunk délelőtt 11-ig. A Magyar Jazz Quartet (Szakcsi Lakatos Béla – zongora, Vasvári Pál – basszusgitár, Szende Gábor – dob, Csepregi Gyula- szaxofon), mint megtudtuk, először koncertezik Erdélyben, ezen kívül ők nyitották meg a DráMa könnyűzenei koncertsorozatát. És nem is akárhogy. Remek jazzvirtuózok ringattak egy örvénylő jazz-álomba a harmadik fesztiválnap végén. Zavaró tényezőként leginkább a helyszínt (mozi) említeném, ami ugyebár behatárolta a zene gondtalan élvezetét. Ennek ellenére néha feltűnt egy-egy bólogató fej, sajnos ennél sokkal jellemzőbb volt a „viselkedjünk” magatartás. A feszengő embereket becsukott szemmel viszont egy-kettőre el lehetett felejteni, és utazhattunk amerre akartunk, vagy kikapcsolhattunk tökéletesen és átadhattuk magunkat teljesen eme csodás négy zenész kezeibe, hangszereibe.

Ezt megelőzően a „De mi lett a nővel?” című előadás közönség-találkozóján vehetett részt a nagyérdemű, precízebben a szakma dráMAi képviselői. Csűrtük-csavartuk az előadás körülményeit, problémáit, a rendező úr lábai rángatóztak, egy pszichológus bizonyára helyesen tudta volna dekódolni, de sajnos ezt csak egy laikus szem észlelte. Szerencsére a problémák megtárgyalása után egy jó hangulatú beszélgetésbe csapott át a szakmaiság, ami pedig megerősítette azt, a szervezők számára már világos tényt, hogy ezekre a beszélgetésekre szükség van. Tehát hajrá!

Az előadásról („De mi lett a nővel?”) bővebben a Fény.pont. alatt. Megnézni viszont mindenképp érdemes. Lehet unni, lehet figyelni rá, lehet hibákat találni, de ami ennél talán fontosabb, hogy akár élvezni is lehet.

Délután 5 órától a Szálinger Balázzsal való beszélgetés elmaradt, ismeretlen okok miatt. Az időt nem pocsékoltuk el, rögtönzött kupaktanács gyűlt össze, azt hogy miről tárgyaltak, sajnos nem árulhatom el.

Az esti és a délelőtti programokat a meggyes marhasült utáni szieszta kötötte össze. A harmadik nap derekán még a legszorgalmasabb fesztivál-látogatók is kidőltek (ismeretlen okok miatt).

Délelőtt dr. Ungvári Zrínyi Ildikó tartott előadást a kortárs drámaírás képzéséről, szűkebben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen belüli képzési lehetőségről. Megtudhattuk, hogy a teatrológus alapképzés valójában hogyan nyújt segítséget azoknak, akiket konkrétan a drámaírás foglalkoztat, illetve azt is, hogy a mesteris drámaírás szak mit is takar (kik, hogyan, milyen módszerekkel oktatnak), és végül megismerkedhettünk a frissen végzettek eredményeivel is (pl. Székely Csaba: Bányavirág).

Megérkeztünk a nap kezdetéhez, ami szintén improvizatív jelleggel bírt, hiszen Radnai Annamária helyett Lőkös Ildikó mutatta be a 2011-es évad legjobb drámáit (a Színházi Dramaturgok Céhe döntése alapján).

És végül a reggel: kíváncsian ébredtünk, ki hajnali 6-kor, ki 11-kor, ezt gondolom a kíváncsiság (véletlenül sem más) mértéke határozta meg.

.kkat.

A jelen szépiái

2011-10-15T01:14:00.000-07:00

Szüntelen jelen időben utazunk. Vonattal az eltérőig, onnan Irgácsra. Álmunkban Portugáliába. Képzeletbeli hajón, Jack Cole-lal kézenfogva Transylvaniába, azután Indiába. Biciklin rodeóztunk. Visszatértünk hazulról.

És most, hogy újra itthon vagyunk, megint elindulhatunk Oroszországba, Csehov világába, Bikulin bankár estéjére. Meg kell keresnünk a nőt.

Az állomásra október 14-én, délután 6 órára kell érkeznünk. Nem tudjuk, mivel megyünk, csak azt, hogy el kell indulnunk. Tudnunk kell, mi lett Irinával. Belépünk a térbe. Egy fehér ruhás alak (Magyari Izabella) áll előttünk. Szinte üveghangon énekel. Bevezet a szerelvénybe. Elfoglaljuk helyeinket. A nő ránk csukja a marhavagon ajtaját.

A három férfi a padlón fekszik. Lassan térnek magukhoz, mintha mély álomból ébrednének. A díszlet- és jelmezvilág is azt az illúziót kelti, mintha egy rég félretett szépia fénykép kelne életre előttünk. Szereplői táncolni kezdnek. Tiltakoznak, unszolják egymást, ellenkeznek, majd egymásba kapaszkodnak. Nehezen, de elfogadják kényszerhelyzetüket. Egymásra vannak utalva. Közös vagon viszi őket egy történetbe, ami a sajátjuk vagy a nőé, a képzeletüké, külön egyiké-másiké és mégis végzetesen mindenkié.

Egymás szavába vágva teszik fel a kérdést: De mi lett a nővel? Jura (Antal Csaba) higgadtan, tényközlően válaszol: Irina Bikulina a halottak napja után eltűnt. Hogy állítását igazolja, szerepeket oszt Aljosának (Barabás Árpád) és Gyabkinnak (Dénes Gergely), így mesél. Kezdetét veszi a többrétűség, a már adott történetbe újak születnek, egymást alakítják.

A folyton változó helyzetek a színészektől gazdag eszköztárat követelnek. Másfél óra alatt több figurát kell megformálniuk. A változásoknak gördülékenyen, mégis pontosan, a néző számára érthetően kell végigmenniük, hiszen így nyer jelentést a szituáció maga, így lesz hiteles az a mérhetetlen erejű játékkedv, amely élteti ezt a férfimesét. Mindhárman kapcsolatban álltak Irinával, ettől lesz igazi az érdeklődés, türelmetlenül várják a folytatást. A három gyalogszínész ugyan állandóan más alakot ölt, mégis saját jellemükben kell megkeresniük a karaktereket.

Ezért tartom kulcsfontosságú rendezői (Tóth Árpád) döntésnek, hogy Vologya bácsi szerepét ebben az előadásban nem Gyabkin játssza, ahogyan Kiss Csaba megírta, hanem Aljosa. A három különböző minőségű kapcsolat közül, az Aljosáé a legmélyebb, hiszen ő tiltakozik mindig Jura ellen, hogy ne színezze a történetet. Ő nem képes társulni az Irina bujaságairól szóló, az ártatlanságát bemocskoló történetmesélésekhez. Értelmet nyer tehát a változtatás, Aljosa nem tudja átadni Irina halálhírét. Szinte tudathasadásos állapotba kerül, nem képes érzelmeit korlátozni. Vologya bácsiként kell közölnie szerelme halálát, Aljosaként pedig nem bírja tovább, és Jurához fordul: „- Mondd meg neki te magad! Engem hagyjatok ki az egészből!”

Az előadás két szinten játszódik. A történetek főszereplője, Irina a mindenek fölött levő nőiség. A férfiak legfontosabb pillanataiban tűnik fel. Kékséget és fehérséget ad a barna tintának. Időtleníti, a jelenben is érvényessé teszi a mesét, a mindenkori férfi meséjét.

A tizenkét csehovi fényképet tehát bárki előkotorhatja saját fiókjából. Bárki lehet Aljosa, Gyabkin vagy Jura. Bárki megtalálhatja magát a széparcú, naiv, érzelmes férfiban, a mindig viccelődő, örök mesélőben vagy a racionális, komoly jellemben. Feltehetjük magunknak a kérdéseket: felakasztanánk egy embert? Fel tudnánk adni tizenöt évre a szabadságunkat? Képesek lennénk megfojtani a másikat? Sokszor hencegünk, viccelődünk, kiröhögjük társunkat? Össze vagyunk zárva, és kénytelenek vagyunk együtt boldogulni valahogy? Ha igen, akkor mi is ott vagyunk a fényképek hátterében valahol, mi is marhavagonban utazunk. Halljuk a vonat kattogását. Keressük a nőt, és látjuk a férfit.

.dEkA.

Most nem rohanunk - szakmai a Csendéletről

2011-10-14T05:54:00.000-07:00

Találkozás az Odeon Színház színészeivel és a Csendélet kövér unokával előadás közönségével

„Érződik, hogy színházi ember (Ion Sapdaru) írta a darabot. A klasszikus helyzetek hagyományos komédiát ígérnek. Az előadás gyönyörűen fordul át a feketeségbe.

Érdekes megfigyelnünk, hogy a közönség a sok kacagás közben hol veszi észre, hogy nem is olyan vicces ez az egész.

Szép fergeteges a humora, de nem billen át a határon.

Bravúrosan kidolgozott Pompiliu (Pavel Bartoş) mozgása.” – Szűcs Katalin Ágnes

„A közönségünk hálás. Jó látni, hogy a mai világban tudunk nevetni. És felismerjük, hogy jól érezzük magunkat.” – Rodica Mandache

„Megnyerő a kapcsolat Lili (Nicoleta Lefter) és Pompiliu (Pavel Bartoş) között. Szépen, finomat van kirajzolva.” – Szűcs Katalin Ágnes

„Négy nő mellett nagyon jó volt egy férfi. Jó kapcsolat alakult ki köztünk a munkafolyamat alatt.” – Rodica Mandache

„A színészi játék lenyűgöző volt. A szellemek is a természetes világ hangulatát hozták.” – Lőkös Ildikó

„A Pavel Bartoş játékától megváltozik a szereplő alkata. Idővel megnyúlik, egyre kevésbé tűnik kövérnek” – Szűcs Katalin Ágnes

„A szekrénnyel a beszélgetés tényleg megtörtént. Egy barátom szobájában temetés után nyikorgott a szekrény. Mellé állt, és beszélgetni kezdett hozzá: – Menj el! Hagyj békén! Te meghaltál! Elmeséltem ezt a rendezőnek. Ő meg azt mondta, hogy ezt muszáj használni az előadásban. ” – Dorina Lazăr

"Az élő szerzőkkel mindig probléma van." – Szűcs Katalin Ágnes

„A szerzőnek tudatosan kellett összehoznia az ismert drámairodalom (Cyrano, Hamlet, Nem élhetek muzsikaszó nélkül) jellemző történeteit és figuráit. Lássuk, a mai ember mit tud ezekkel kezdeni?” – Lőkös Ildikó

„A színen három tüneményesen elviselhetetlen asszonyt látunk.” – Szűcs Katalin Ágnes

„Az ilyen beszélgetések a legtöbb fesztiválról elmaradnak. Nagyon jó, hogy találkozunk. Együtt vagyunk. Beszélgetünk.” – Pavel Bartoş

„Általában mind rohanunk. Folyton sietünk valahová. Ez az este ebben a felgyorsult világban azt mutatja, hogy van, amikor nem rohanunk.” – Rodica Mandache

Jegyzetelt: .dEkA.

Ecsetvonás

2011-10-14T05:42:00.000-07:00

A bukaresti Odeon Színház a kortárs színházi találkozó második napján a Csendélet kövér unokával c. előadással (Natură moartă cu nepot obez) lépett színpadra. A közönség lelkesedik. Az első esti Portugált a Tomcsa Sándor Színház társulata még fél háznak játszotta, ám a bukaresti társulat igencsak felkeltette a székelyudvarhelyi színházlátogatók kíváncsiságát. Megtelt a nézőtér.

A kezdeti érdeklődésünket az előadás folyamatosan fenntartotta. Az első jelenet fényképalbuma rejtélyes, hiszen a néző számára láthatatlan képeket elemeznek a szereplők. Megszólal a csengő. Megjött – jelenti ki egyszerre a három hölgy, akin eddig nem voltak észrevehetőek a várakozás jelei. Egy fiatal nő érkezett. Lili (Nicoleta Lefter) prostituált. Nem érti a helyzetet, mit vár tőle három idős hölgy. Fokozatosan derül ki, hogy az unokának szánják az időközben takarítónőnek álcázott Lilit. A főszereplő, a kövér unoka felvezetése a klasszikus komédiákra emlékeztet. A néző már tömérdek, mástól hallott információt tud Pompiliuról (Pavel Bartoş), csak éppen az igazságot nem. A késleltetés folyamán kialakuló szereplőjellemzés és a valóság közötti ellentmondás nevetteti meg a közönséget. A dramaturgia bravúrosságához társul a díszlet- és jelmeztervező (Constantin Ciubotariu) hozzáértő munkája, aki a komédia műfajának megfelelően túlozta a főszereplő jelmezét, így alkotva számára gigantikus méretű ruhákat. Ennek következményeként a kövér unoka mozgása is stilizálttá válik. A nehézkes járás, le- és felülés, az öltözködés komplikációja szintén a humor forrásaként szolgál.

Az első foltot a közönség felhőtlen nevetésén a szekrénybe rejtőzött Mirela mama (Oana Stefănescu) halála ejti. A végtelenségig fokozott humor átvezetés nélkül fordul tragédiává. Az előadás nem elemzi a halálesetet, nem viszi tovább a helyzetet, csak felmutatja. A szembesülést függönylegördülés kíséri.

A következő kép ugyanaz, mint az első jelenetben. Azonosak a fényképekre való megjegyzések, a párbeszédek, a színészek gesztusai. Az ismétlődő helyzetek, a már ismert replikák újra megnevettetik a nézőt. Az egyetlen, ami különbözővé teszi az előző jelenettől, Mirela hiánya. A két színésznő, Dorina Lazăr és Rodica Mandache játékában ez a hiányérzet a közös dalénekléskor fejeződik ki a leginkább. Mirelával még táncolva, jókedvűen énekeltek, most már csak kettesben dúdolgatnak csendesen. Újra megjelenik Lili. A halálesetről, ahol a lány is jelen volt, csak néhány szó esik. Fontosabb most az unoka, az érzelmei. Pompiliu beleszeretett a prostituáltba. Egy csokor virággal tér haza, édességgel és egy „szerelmi tánccal”. A hatalmas test mozgása szórakoztató, kissé groteszk látvány.

A közönség tragédia és komédia közti lebegtetése továbbra is megmarad. A nevetséges helyzetet váratlan fordulat váltja fel: Lili vallomása. Pompiliu ráeszmél arra, hogy átverték. Pavel Bartoş egész karakterének átváltozása izgalmas. Gördülékenyen, nehézségek nélkül játssza el a nevetséges figurából a mélységekig megalázott emberré válást.

Pompiliu öngyilkossági kísérlete ugyancsak szép játék a tragédia és komédia határvonalán. A kötél egyik percben a halál, a másikban a kacagtatás eszköze. A főszereplő számára a saját sérelme tragikus, a belső történéseket azonban az előadás komikus formában láttatja.

Az öreg hölgyek szellemeivel való vissza-visszatérő beszélgetés a családtól, a gyermekkortól való végleges elszakadás lehetetlenségét fejezi ki. A vászon mögött megvilágított, majd előre jövő fehér ruhás hölgyek jelenléte nem zavaró. A rendezés egyszerűsége miatt nyer hitelt Pompiliu képzelgéseinek színpadon való bemutatása.

Az előadás tragikus kimenetelű, ennek ellenére mindvégig nevettet. Olykor erős váltásokkal (függöny) a néző fejére koppint: ez most egyáltalán nem vicces. Elgondolkodtat, mégis megőrzi humorát. Szokványos csendéletet kezd festeni. Az ecsetvonásokból egyszer csak egy szórakoztató forma körvonalazódik. Színeket és életet kap. Majd csendesedik. Halvánnyá lesz, és kitisztul a vászon.

.dEkA.

Tragédia humorral tálalva

2011-10-14T05:41:00.000-07:00

Nevettünk. Újra nevettünk, és újra és újra, míg a végén kicsit belénk szorult a nevetés. Pompiliu, vagy ahogy nénjei szólítják, Pompiţă, kövér. Nem kicsit, nagyon. Amikor először megláttuk, olyan volt, mintha egy kézzel, lábbal és fejjel ellátott hájtömeg mozogna. A feje és a szája természetesen arra szolgál, hogy egyen: bármit, bármilyen mennyiségben, és persze kechuppal. Elmondása szerint már diétázik, hiszen már négy napja nem eszik kenyeret, ám látszólag méretei nem változnak.

Mégis mitől ilyen nagy? A szeretettől. Nagynénjei túlságosan szerették és szeretik. Minden megtesznek érte, öltöztetik, vetkőztetik, és főleg főznek rá, pedig már felnőtt a „kis Pompiţă”. Annyira szeretik, hogy a felnőtt unoka testi szükségleteit az evésen kívül is szeretnék kielégíteni, mondván, már felnőtt férfi, illene, hogy tudja, hogyan is működik „az” egy férfi és egy nő között. Ezért megkeresik és lefizetik Lilit, a prostituáltat. Ám Lili első kísérlete meghiúsul, megzavarja őket a hallgatózó Mirela néni, aki közben meghalt a szekrényben.

A nagynéni halála is humoros, mintha nem is éreznénk súlyát, mintha nem is lenne komoly dolog. Hamar visszaáll az első jelenetben látott jókedv, a nővérek fényképalbumot nézegetve folyton a múltat emlegetik, nevetnek, összevesznek, sírnak egy kicsit, de hamar megvigasztalódnak és mehet tovább az élet. Gyönyörűen ki van dolgozva a nővérek kapcsolata. Érezzük rajtuk, hogy testvérek, és egész életükben együtt éltek, együtt csináltak mindent. Jelenlétükkel megteremtenek egy szerető otthont, ami, mint kiderül, az unoka köré épült fel.

Ám az unokának ebből egy idő után elege lesz. A mozgó hájtömeg emberré válik, és már nem a kövér unokát látjuk, hanem a férfit, aki kétségbeesett a múltja miatt, a nénik túl nagy szeretete miatt, és Lili miatt. Időközben beleszeretett a lányba, de a lány nem szereti viszont. Pompiliu nem akar mást csak boldog lenni, és ehhez az is elég, ha Lili ott lakik közel hozzá, hogy néha beszélgessenek. De Lili elutazik Olaszországba, nagynénjei pedig meghalnak. Pompiliu egyedül marad, és az öngyilkosságba menekül.

A komédia átvált tragédiába, szép lassan elsötétül a végére, és a néző másfél óra nevetés után jön rá, itt nem is komédiát látott, hanem egy fiatalember szomorú tragédiáját.

.ursula.

Visszatérés hazulról - szakmai beszélgetés

2011-10-14T05:39:00.000-07:00

Az esti szakmain kialakult egy jó kis családi hangulat. Mindenki szeret mindenkit, mindenkinek jó, hogy végre összeültünk. Sajnos az ehhez hasonló szakmai találkozások kezdenek elmaradni a fesztiválokról, de itt végre találkozhatnak alkotók, beszélgethetnek, dicsérhetik egymást. Minden szakmai beszélgetésen valaki bemutatja a darab szerzőjét, így derült ki sokak számára, hogy a Visszatérés hazulról szerzője, S. Caraman közgazdász, egy bankban dolgozik. Azt is megtudtuk, hogy ez a szöveg tulajdonképpen egy monológ, ez az első előadás, ahol háromba van bontva a színésznő énje. Szó esett a nézők bevonásakor felmerülő nehézségekről, a színészek különféle történeteket meséltek régebbi előadásokból. Egyszer például egy néző nagyon meglökte a fiatal színésznőt, amikor az arra kérte, „bruschează-mă”. A mostani előadásban „Izsvánt” – a mi Pityunkat – kérte meg, de ő bevallotta, nem érti a szót. Hősiesen vállalta mindenki előtt, hogy valami olasz péksüteményre gondolt a szó hallatán. A színészek érezték előadás közben, hogy egyes szavak elvesznek, a közönség nem ért meg mindent, ezért jobban kellett figyelniük a szövegre. Ehhez a terem akusztikája is hozzájárulhatott, néha nehéz volt hallani egy-egy szót. A moderátor, Szűcs Kati, elmondta, hogy a román nyelvet nem beszélők számára is élvezhető volt az előadás a színészi jelenlétnek köszönhetően. Olyan energiával jött be a színésznő, ami minden tekintetet magával ragadott. Izsván elmondta, előadás előtt eldöntötte, bármi lesz, nem megy bele a játékba, ennek ellenére egyszer csak azon vette észre magát, hogy odaadta a kezét a színésznőnek.

.oszk.

Visszatérés hazulról

2011-10-14T05:34:00.000-07:00

Ştefan Caraman drámájának egyetlen szereplője egy színésznő, az S-Baroc társulat előadásában viszont három változatban jelenik meg ugyanaz a szereplő: az érett nő, a fiatal lány és a férfi, a racionális oldal, ami minden nőben benne van. Az érett nő a múltba visszatekintve mond el egy-egy epizódot az életéből, néha csak elkezd egy történetet, és a fiatalabb változata folytatja, máskor közbelép a racionálisabb, pragmatikusabb énje, a férfi. Az előadás könnyedén, játszadozva, minket is bevonva játékába mesél a nő életéről. Észrevétlenül teszi, főként a szereplő érett énjét alakító Anişoara Doroftei, akinek színészi jelenléte mindenkit magával ragad. Nem lehet ellenállni, minden megszólított néző válaszol, cselekszik is, ha azt kérik tőle, belemegy a játékba, csak azért, hogy néhány perc múlva úgy érezze – amint később a szakmain megtudtuk –, becsapták, a szereplő egyedül hagyja a kiválasztott nézőt anélkül, hogy megvárná a választ.

A szereplő kibeszéli magát, kínosabbnál kínosabb helyzetekről hallunk. A szexualitás felfedezéséről, különféle szerelmekről, az apától kapott verésekről, az első cigarettáról, amit akkor szívott el, mikor szinte megerőszakolták. Arról, hogy évekig bujkált az apja elől, mert színire felvételizett, nem matekre. Megrázó történetek vonulnak fel ezalatt a hetven perc alatt, és ezt már a kezdeti zene is jelzi. Amikor beül a közönség a terembe, kemény rockot hallhat közel tíz percen keresztül. Csodálkoztam is, ahogy beléptem a stúdió ajtaján, aztán később felfedeztem a szereplő férfi változatának cipőjét és tüskés karkötőjét, amelyek ugyanebbe a vonalba sorolhatóak.

Az előadás reflektál a színházra. Egy színésznőről szól, és állandóan bizonygatja, hogy ez egy valós történet, róla szól. Anişoara Doroftei Anişoara Doroftei szerepét játsza, még a személyi igazolványát is megmutatja. Ugyanakkor ellentétes irányba is bizonygat: ő nem improvizál, minden mondata előre le van írva, nem itt és most fogalmazódik meg. A színházi jelleget erősíti fel a háttérben a kisebb színpad, ahol néha megjelenik egy fekete pelerines figura, és az előtérben elhangzó történetet illusztrálja. Egyszer-kétszer vicces, de egy idő után zavaró: túl szájbarágóssá válik és átcsúszik nevetségesbe, főleg a karikírozott mozgás miatt, a jelmez is egy kétbalkezes batmant juttatott eszembe.

.oszk.

Visszatérés. Nem haza, hanem hazulról. A kezdethez.

2011-10-14T05:33:00.000-07:00

Egy harminc körüli nő viharzik be a színpadra és kijelenti: az életéről fog beszélni. Bemutatkozik, majd bizonyításképpen a személyi igazolványát körbeadja az első sorban. A néző meggyőződik róla: igen, valóban ő Anişoara Doroftei.

A megszokottnak nem mondható belépő kíváncsiságot ébreszt bennem. Ez tehát akkor igaz történet? Hosszú percekig elhitetik velem, hogy amit látok, nem más, mint a színésznő vallomása.

A szereplő rámerőszakolja őszinteségét, s engem is, mint minden nézőt, gátlásaim leküzdésére bíztat. „Tessék, itt a mellem. Meg mered fogni?” – tépi le melléről hirtelen ruhát… A másodpercnyi meglepetés után kíváncsian várom a bevont néző válaszát. Vajon megteszi?

Kezdetét veszi a nyilvános vallomás. A néző sorra átéli a szerető, a barátnő, a megértő szülő, a pszichológus, a gyóntató szerepét. A főszereplő három énje, kislánykori önmaga, férfi- és női „lelke” sorra beszámol a gyermekkorát meghatározó eseményekről, majd a nő hirtelen lerántja magáról a ruhát, megmutatva: itt vagyok, teljes egészében, védtelenül és őszintén - higgy nekem! A színésznő eddigi játéka, mozdulatai, tekintete azonban sokkal meggyőzőbb volt számomra. Az őszinteség sorozatos bizonygatása számomra csak elvett az előadás varázsából.

Férfiak – ez az egyik központi téma. A brutális szülő és az első szerelmi élmények. „A férfi mind disznó.” Az is, aki verte, az is, akivel kapcsolata volt és Petru is, aki testét kérte szállásért cserében.

A licista évek örömei-bánatai, az egyetemi évek nehézségei, a színésszé válás kezdete: a szereplő életét meghatározó élmények felsorakoztatása és kiértékelése. Ami akkor régen elmaradt, az most mind feltör belőle: visszafelesel az életnek.

„Csak úgy tudok tovább élni, ha elmondom.” - fakad ki a szereplőből az utolsó percekben és ebben a pillanatban én is azt érzem könnyebb vagyok. Talán a játék „néző-közelsége”, az interaktív jellegének köszönhetően az előadás végére én is szabadabb lettem. Mintha a szereplők száján keresztül én is kiordítottam volna valamit magamból.

.JH.

Beszélgessünk! - szakmai a Portugálról

2011-10-14T04:18:00.001-07:00

Az eredeti tervhez képest volt némi programváltozás. Szerda este elmaradt a Portugál előadás közönségtalálkozója, csütörtök délelőtt pedig elmaradt Dr. Sorin Crişan előadása a román dráma fejlődéséről. Mivel a szakmabeliek összegyűltek csütörtök délelőtt, kihasználtuk az alkalmat, és megtartottuk az elmaradt beszélgetést a Portugálról.

Beszélgettünk arról, hogy miről is szól az előadás: az elvágyódásról, arról, hogy „mindenütt jó, de legjobb sehol”(Szűcs Kati). Főként Csipesz elvágyódásáról, a lepukkant közegről, ahova mégis visszamegy, mert valamiért szerethető. Ez az a hely, ahol jól ismerik őt és szeretik is. Érdekes a kapcsolata a feleségével, emberi és szeretetteljes a viszonyuk, ami szépen kibontakozik az előadásban.

Egy másik párosa az előadásnak Retek és Masni. Retek nem is annyira félelmetes, Masni nem is annyira elutasító, mint ahogy a szöveg, vagy más előadások mutatják. Retek szerelmi vallomása, ahogyan Masni lábaihoz borul gyilkolástól véres kezeivel, mély és drámai.

Felmerült a kérdés, miért beszél Sátán, vagy mért van olyan sok szövege, hisz a drámában nincsen. Honnan ered a gyerek verésének a története, egyáltalán igaz-e? Miért hívják a szereplőt Sátánnak? Nem tiszta az az állapotbeli váltás, hogy józanul töltögeti a vendégeknek az italt. Elgondolkodtató, ahogy diadalmas arccal leül Masni mellé a földre iszogatni. Vajon ő lenne az események irányítója? Eddig nem úgy tűnt.

A jelmezekkel kapcsolatban szóba került, hogy Bece és felesége egy felsőbb osztály képviselői, de jelmezeik szerint már ők is lecsúszottak, hozzájuk képest a többiek még lecsúszottabbak. Ebbe a miliőbe egyedül Masni nem illik bele. Ruháját nézve azt mondanánk róla, hogy egyetemista lány, aki talán jobb ízléssel rendelkezik, mint Bece felesége.

Beszéltünk a nyelvezetről is, ami nem hangzott minden színész szájából természetesnek. Csipesz egész figurájában benne volt ez a stílus, természetesen mozgott benne, ezért fel sem tűnt, hogy esetleg bántó szavakat használt, míg másoknál igen.

Az előadás befogadásával kapcsolatban elhangzott, hogy könnyű bekapcsolódni ezekbe a történésekbe, hiszen így vagy úgy, de rólunk szólnak.

.ursula.

Színházi terminusz technikuszok:

2011-10-14T02:12:00.000-07:00

– parodisztikus recycling

– színházi viháncolás

– nucleu teatral

– szakállas előadás

– szöveg letapogató gyakorlat

– szakmai minimum

– (le)nyúlt fórum

– smégprogram

– fesztivál időszámítás

– orgiasztikus együttlét

– elementáris játékosság

– öncélú destrukció

– frenetikus

– verbális történés

– fényre derült drámaiság

Portugál

2011-10-12T23:43:00.000-07:00

A Portugál megírásához, műsorra tűzéséhez, megrendezéséhez és a folyamat végén, talán a legfontosabb tényezőként, az előadáson való nevetéshez is jó adag iróniára van szükség. Öniróniából pedig Udvarhelyen úgy látszik nincs hiány. Arra pedig mindenképp szükségünk van, nem elég, hogy egy jól megírt (tragi)komédiát alaposan kidolgozva jól játszanak el nekünk. Itt valamivel többről van szó, hiszen ebben az esetben pont Udvarhelyen – amiről ugye tudjuk, hogy nem egy világváros – nézzük ezt a magyarországi viszonyokra kiélezett szubkultúrát, és amiről ugyanakkor kiderül, hogy nem is áll olyan nagyon messze tőlünk. Gyakorlatilag ugyanaz, csak a kontextus változik. Az előadás kihasználja a dráma nyújtotta lehetőségeket: a nyelvi komikumból kihozza a megfelelő helyzetkomikumot. A karakterek többsége egyedi, élő, hiszünk nekik, a jelenetek pedig dinamikusan követik egymást. Ugyanakkor bebizonyosodik, hogy a legsikeresebb gegek a középkori farce-ok óta nem sokat változtak: perverz utalások vagy a szerencsétlenség kinevetése a fő kacagásforrás.

Ps: Le az összes kalapokkal a jelmeztervező (György Eszter) előtt!

.kkat.

Képeslap a (drá)mából

2011-10-12T23:21:00.000-07:00

Kedves Olvasó!

2011. október 12, 20:50 – a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előterében figyelünk a P.u.l.b. zenekar fel-felcsendülő dallamfoszlányaira. Hangolják hangszereiket, mi meg magunkat a 4. dráMa kortárs színházi találkozóra. Alig pár órával ezelőtt nyitotta meg kapuit a fesztivál. Kiállítást néztünk – táskákat, dekupázsolt tárgyakat, festményeket, marionettbábukat, gyöngyöket, képkeretek -, könyveket vásároltunk és még portugálokat is láttunk, azaz csak egyet. És hogy ennyivel ne térjünk haza a találkozó első estéjéről, vár még ránk egy lírai koncert.

Képeslap a semmiből – olvashatjuk az ismertetőben. Ha a színháztól kicsit eltávolodtunk, a kortárs még megmaradt, gondoltam, hiszen a zenekar Kovács András Ferenc „Jack Cole daloskönyve” c. kötetének néhány versét mutatja be nekünk. Ilyen előismeretekkel lépek be a koncertterembe. Kevesen vagyunk. A közönség egy része éppen most vacsorázik. Várunk.

Fél óra késéssel mégiscsak a húrok közé csapunk, illetve felhúzzuk a vitorlákat. A legénység (a zenekar tagjai) pedig a képzeletbeli hajójuk fedélzetéről üdvözölnek minket. Felütöm a fejem, ez mégis színház! A kijelölt térben jelmezbe öltözött előadók szavalnak, és fiktív világot teremtenek. De ezen nincs időm rágódni, mert azon nyomban kijelentetik: „az egyik vitorlát a költészet bontja, a másikat pedig a zene feszíti. (…) Nos, feszültséget a gatyaszárba, irány az új világ, a délibábos mesék világa! Horgonyt föl!”

És elkezdődik Jack Cole meséje, akit, mint megtudjuk, néha titkon angyalnak tegeztek. Főhősünk éppen most ébredt fel nyugtalan álmából, és arra eszmél, hogy… és a gitáros a húrok közé csap, - tehát a bluesra.

Ebbe a rémálom utáni merengésbe hívott minket a P.u.l.b. zenekar és Kovács András Ferenc. Nagy vándorlás volt. Transylvaniától Indiáig bejártuk a nagyvilágot. Hátizsákunkban volt két gitár, pár pengető, cintányér, dobverő, egy szerenád erejéig előbukkanó szájharmonika, egy költő, pár rímelő verssor, ritmust ütő kezek-lábak és az út végén jó néhány magasba emelkedő tenyér-pár.

Hajóra ültünk, másfél órára vérbeli kalandorokká lettünk, végül biciklin rodeóztunk vissza a mába, a 4. dráMába.

dráMa kortárs színházi találkozó

Székelyudvarhely

2011. október 12.

U.I.: holnap az Arca Színházzal térhetünk vissza hazulról, és kövér unokával nézhetünk csendéletet. Utazz velünk a mába!

.dEkA.

Műsor.pont.

2011-10-12T22:51:00.000-07:00

SZERDA – OKTÓBER 12.

17³⁰Megnyitó

18⁰⁰Portugál – Egressy Zoltán, Rendező: Zakariás Zalán, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

Helyszín: Nagyszínpad

Közönségtalálkozó: szerző bemutatása, beszélgetés az előadásról

OFF program:

21⁰⁰Képeslap a semmiből – Lírai koncert Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve című kötetének verseiből – P.u.l.b. együttes, Sepsiszentgyörgy

Helyszín: Koncertterem

CSÜTÖRTÖK – OKTÓBER 13.

11⁰⁰ A román dráma fejlődése a klasszikustól a kortársig – Dr. Sorin Crişan, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora

17⁰⁰Visszatérés hazulról (Întoarcerea de acasă) – Ştefan Caraman – Rendező: Vinicius Tomescu, Arca Színház, S-Baroc Társulat, Bukarest

Helyszín: Stúdióterem

19⁰⁰ Cendélet kövér unokával (Natura moartă cu nepot obez) – Ion Sapdaru, Rendező: Eugen Făt, Odeon Színház, Bukarest

Helyszín: Nagyszínpad

Közönségtalálkozó: szerzők bemutatása, beszélgetés az előadásokról

PÉNTEK – OKTÓBER 14.

11⁰⁰ Az évad legjobb drámái 2011, a Színházi Dramaturgok Céhe döntése alapján – Lőkös Ildikó, az SZDC társelnöke, dramaturg, Budapest

12⁰⁰Az egyetemi képzés szerepe a kortárs drámaírás fejlődésében – dr. Ungvári Zrínyi Ildikó, egyetemi tanár, kritikus, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

18⁰⁰ De mi lett a nővel? – A.P. Csehov - Kiss Csaba, Rendező: Tóth Árpád, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

Helyszín: Színpadi stúdió

Közönségtalálkozó: szerzők bemutatása, beszélgetés az előadásról

OFF program:

20⁰⁰ Magyar Jazz Quartet koncert – Budapest

Helyszín: Stúdió Mozi

SZOMBAT – OKTÓBER 15.

12⁰⁰A magyar dráma fejlődése a klasszikustól a kortársig – Nagy András, drámaíró, Budapest

19⁰⁰ Krízisek, avagy Még egy szerelmi történet (Crize sau Încă o poveste de dragoste) – Mihai Ignat, Rendező: Roberta Popa Ionescu, Mihai Eminescu Nemzeti Színház, Temesvár

Helyszín: Stúdióterem

Közönségtalálkozó: szerző bemutatása, beszélgetés az előadásról

OFF program:

21⁰⁰ Akusztikus koncert: Kesh Zenekar – Budapest

Helyszín: Nagyszínpad

VASÁRNAP – OKTÓBER 16.

12⁰⁰A kortárs politikai színház lehetőségei – Lőkös Ildikó, az SZDC társelnöke, dramaturg, Budapest

OFF program:

17⁰⁰ Henry Sugar barátja – Roald Dahl történetei alapján írta és rendezte Barabás Olga, Puskás Győző műsora, Ariel Színház, Marosvásárhely

Helyszín: Stúdióterem

19⁰⁰ Kenyérrel a zsebben – Matei Vişniec, Rendező: Patkó Éva, Marosvásárhely

Helyszín: Színpadi stúdió

Közönségtalálkozó: szerző bemutatása, beszélgetés az előadásról

HÉTFŐ – OKTÓBER 17.

17⁰⁰Prah – Spiró György, Rendező: László Sándor, Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

Helyszín: Stúdióterem

19⁰⁰ Finito – Tasnádi István, Rendező: V.I. Frunză, Csíki Játékszín, Csíkszereda

Helyszín: Nagyszínpad

Közönségtalálkozó: szerzők bemutatása, beszélgetés az előadásokról

A közönségtalálkozók moderálására Szűcs Katalin Ágnes kritikust kértük fel.

A találkozó idején a színház kis kiállítótermében Alkotni jó! címmel kézműves kiállítást nyitunk meg a Tomcsa Sándor Színház színészeinek alkotásaiból.

Impresszum

2011-10-12T22:47:00.001-07:00

Pont ők írnak:
(őket kell pontozni az írásokért)

Kolozsvár:
Avram Laura – .oszk. –

Biró Réka – .bréka. –

Deák Kata – .dEkA. –

Jancsó Hajnal – .JH. –

Szabó Réka – .szréka. –

Marosvásárhely:

Kincses Kata – .kkat. –

Máthé Tekla Noémi – .Theokleia. –

Réman Orsolya – .ursula. –

Tamás István – .pitty. –

Pont ő szerkeszt:
Demeter Kata

Pont ő tech-szerkeszt:
Biró Réka
(őket kell pontozni a designért is)

Számadás

2011-10-12T13:00:00.000-07:00

Elszigetelt falusi környezetben élő társadalom mindennapjai tárulnak elénk. Egy olyan közösségé, amely arra van ítélve, hogy köreiből ki ne törhessen – korlátolt lehetőségei és csökkent ereje helybenjárásra kényszeríti.

A kocsmáros saját vállalatának rabja, leánya mindkettőjüknek, a falu egész közössége pedig elsősorban gondolkodásmódjának és az alkoholnak. Mindegyikőjüket lebilincseli valami. Egy helyben tartja vagy visszarántja.

Egy napon azonban beköszönt életükbe a nagy lehetőség – a kitörés lehetősége. A kocsmába idegen érkezik: egy városi férfi.

A szereplők egy részében, ha nem is tudatosan, de megjelenik a vágy a szabadság és egy más életforma után. A kocsmáros leánya Budapestre költözne, az egyesek által igen tisztelt, mások által pedig megvetett városi férfi, Bece, Portugáliába. Mindketten menekülnek otthonukból és idegen, csupán hallásból vagy könyvből ismert városokban látják a tökéletes haza és boldogság lehetőségét.

Masni, a közösség egyik legjelentősebb tagja, magához szeretné láncolni újdonsült kedvesét, nem sejtvén, hogy Bece is, akárcsak ő, szabadulni akar a kötöttségektől. A közösnek vélt álmuk Portugália tengerpartja lesz. A vágy azonban nem teljesül – nem teljesülhet be.

A Retek nevű fiatalembert, Masni falubeli udvarlóját, a féltékenység gyilkossá teszi. A bűn azonban, s annak következményei nem kizárólagosan őt terhelik.

Ha önvédelemből vesszük el más életét, az ugye, nem bűn? Vagy legalábbis nem jár érte örökkévalóságig tartó szenvedés, csak esetleg tisztítótűz? – faggatja rezzenéstelen arccal a papot, még gyilkosság előtt.

Ez a groteszk jelenet jellemzi leginkább a tehetetlenséggel küszködő kétségbeesett közösség sorsát: a védekezés az egyetlen lehetőség – megmenteni, ami maradt. Ha javítani nem tudnak a helyzeten, hát elégtételt kell nyerniünk. Az elégtétel pedig – ha rövid időre is – megnyugvást hoz. A gyilkosság így Retek számára az életbenmaradást jelenti. A gyilkosság, a bosszú nem más, mint önvédelem.

Az áldozat – a néző meglepetésére – nem a csábító, a városi férfi, hanem a falu egy jelentéktelen tagja lesz. Ha Becét ölte volna meg, csak a csábításért nyert volna elégtételt. Így viszont, egy bűnbak véletlenszerű kiválasztásával, egész elrontott életéért áll bosszút.

Retek börtönbe kerül, a pap hite istenében és önmagában megrendül. Bece elrontott magánéletére is fény derül, s Portugáliába való utazása – ki tudja meddig – elhalasztódik. Csipesz nem megy többé Pestre. Otthon akar „próféta” lenni. Felesége életében nincs változás – ugyanolyan monotonok és bizonytalanok a mindennapjai, mint a tragédia előtt volt.

Az utolsó képben a kocsmáros lánya Sátánnal, egyik törzsvendéggel inni kezd, s ezzel belép a kocsma törzsvendégeinek társaságába – a kiszabadulás lehetősége nélkül.

.JH.

A mulattató falusi átlag

2011-10-12T06:27:00.000-07:00

Bár a helyszín adott – Irgács –, igazából bármelyik falu lehetne Magyarországon és Erdélyben egyaránt, bármelyik évben. Ugyanazok az arcok köszönnek vissza az eltévedt utazónak, ugyanazok a kisszerű emberek és semminek tűnő problémák. Az élet színtere a kocsma, ahol mindenki megfordul napjában legalább egyszer, de az általánosabb, hogy ott tölti majd’ minden idejét. Tipikus állóvíz, amit ideig-óráig felzavarhat az átutazó, de lényegi változás nem történik.

Antal D. Csaba Becéje igazi pesti svindler, aki bár megtette az első lépést, hogy valóra váltsa álmait, végül ő is visszatér a biztos boldogtalanságba. Szavai és viselkedése is a szabadság utáni vágyat tükrözik. Masnit ez csábítja leginkább. Antal játéka akaratlanul is eszembe juttatta Hajduk Károly Becéjét (Katona József Színház, Budapest), óriási különbségeket azonban nem fedeztem fel a két alakítás között. Igaz, beszédében nincs hangsúlyozva a pestiekre jellemző stílus, de a karakter adott, és amit lehet, azt kihozza belőle. Márton Réka Masnija simulékony, talán kissé túlzottan is. Az első pillanattól reagál Antal minden mozdulatára, de apró tiltakozásai még szóban sem hatnak félénknek. Kimarad nála az a mozzanat, mikor – bár érdekli az idegen férfi – még ellenkezik, még nem látjuk tisztán, hogy minden gondolata: igen, igen, igen, vigyél el innen.

Barabás Árpád Csipeszként egy valódi forgószél. Kissé túlvezérelt, kissé lobbanékony, mégsem esik túlzásokba. Ő a társaság bohóca, és tőle hallani egyszer elvétve, hogy mi a röghöz kötöttség oka: „Én itt vagyok próféta”. Alakítása érett, derűs és bravúros, ami által Csipesz a legszerethetőbb figurává válik. Hasonlóan üde színfolt Dunkler Róbert Sátánja, aki kevés szövege ellenére is állandóan előtérbe kerül játékával. Nem könnyű közel három órán keresztül részegnek lenni józanul, de ő az élő példa rá, hogy nem lehetetlen. László Kata Csipesz feleségeként, szintén nem marad el az előbb említettek mögött. Állandóan csetlő-botló tintás háziasszonya számos vidám percet szerez a közönségnek.

Csiki Csaba fából ácsolt díszlete megteremti a falusi talponálló hangulatát, bár a pulton túl egy-két kerek asztalt még szívesen láttam volna. György Eszter jelmezei beleillenek a miliőbe, és rájátszanak a karakterek jellemére. Egy rövid ideig zajlik az élet a kis kocsmában, de az átutazó távozásával minden visszakerül a kezdeti állapotba. Történt egy gyilkosság, de sok változást ez sem hozott, hacsak nem azt, hogy immár Masni is beilleszkedett az alkoholistaképző intézetbe, melyet Zakariás Zalán állított színpadra.

.Theokleia.